2011.09.16., 7.nap: Puente la Reina/Gares - Estella/Lizarra (22 km, 6,5 óra)
A jó hangulatú előző este után ráérősen készülődtem. Csak 22km, ha 9-kor indulok 2-re ott leszek - gondoltam. A reggeli fényben, tökéletes szögből még lefotóztam az öreg hidat és útnak eredtem. Bár a szinttérképen síknak tűnt a terep, valójában pont annyira volt hegyes-völgyes, hogy a közel 40 fokban ne essen jól. De a jó kedvem megmaradt, annak ellenére, hogy fizikailag nagyon nyomottnak és fáradtnak éreztem magam egész nap. Most, hogy itt ülök Estellában a Hotel Tximistában, és nézem a kint tomboló vihart, már értem a nyomottság okát. (Nincs cava, csak üveggel, ez egy rossz pont.)
A klíma egyértelműen mediterránba fordult. A táj egyre kiégettebb, de a mediterrán örökzöldek és ibériai tölgy cserjék dobnak ezen. A pálmák egyre nagyobbak a kertekben, egyre több az olajfa és szőlő ültetvény, és sok helyen érik már a füge az út mellett. Ami két banán vásárlással, meg is oldotta az ebédem. Ezt az életmódot nagyon bírom ;-).
Puente la Reinától az első izgalmas falu kb. 8km után, a tipikus középkori kisváros Cirauqui. A szőlő és olajfa ültetvények mögül méltóságteljesen tűnik elő a hegytetőn. Nevének jelentése Viperafészek, csak remélni merem, hogy ez semmire sem utal. A Bordeaux - Astorga közötti római útnak is fontos állomása és helyőrsége volt. Nagyon jó benyomást tett rám.
A hegytetőn lévő románkori temploma ritka szép, ahol a kis téren elücsörögtem egy citromos sport itallal a kezemben, és egy baszk család készülődését néztem jókedvűen. 4 gyerek - akik közül a 2 legkisebb fiút nem a baszksapkás nagyapa, hanem én izgattam a legjobban - rakoncátlankodott a téren talpig fehérben, nyakukban piros kendő. A lányok derekán is valami piros ruhadarab. Anyuka szintén így nézett ki. Sejtelmem sincs hová készültek így délelőtt 1-kor, de lassan megszoktam, hogy nem értem a spanyolok és baszkok ritmusát és életszervezését. Egy biztos: reggel senki, napközben alig, délben és kora délután ismét senki sincs az utcákon, és nyitva se nagyon vannak a boltok. Naplemente után pedig mindenki az utcán eszik-iszik. Nincs min csodálkozni, hogy az EU egyik legnagyobb válsága - a görögög után - náluk van kilátásban. Ezt a viszonylagos semmitevésre épülő jólétet nem lehet finanszírozni a végletekig.
A városkából kifelé jövet egy eredeti római lépcsősoron bukdácsoltam lefelé, a nem épp térdbarát magasságú fokokon. Majd egy patakot keresztezve - egy szintén római kori hídon - kaptattam tovább.
Egyre jobban útáltam a meleget, amin csak a fügeevés enyhített. Nem sok település izgatott fel, pedig mindegyikre igaz, hogy jól kinéző románkori, vagy gótikus templomai vannak. Egy kivételel.
Az egyik legmelegebb szakaszon feltűnt egy dombtetőn lévő picike kolostor. Hezitáltam, hogy minek menjek el odáig, úgyis zárva lesz, mint eddig szinte minden templom, amire kíváncsi voltam. De aztán engedtem az érzésnek és felbaktattam. Legnagyobb meglepetésemre nem volt lakat a nehéz fém záron, így kinyitottam... Bent a félhomályban összeszorult a szívem: vajon mi vár rám? Mire a szemem megszokta a fényviszonyokat, egy ránézésre idős kőoltárt vettem észre. A távolabbi sarokban széna, amin feltételezem már több vándor aludt. Az oltáron és körbe az ősi köveken mindenütt papírra írt üzenetek, a világ számtalan tájáról és nyelvén. Ahogy olvastam volt, aki halott rokonainak, volt, aki az otthoniaknak üzent, valaki imát küldött és volt, aki csak hálát adott a Caminónak, hogy itt lehet. Bevallom meghatódtam. Előkotortam egy darab fecnit és - biztosan nem gyakori magyarként - üzenetet hagytam az utókornak. A kis kolostor neve Ermita de San Miguel és 10. századi lehet, az első írásos nyoma 1064-ből való.
Valamikor fél 4 körül érkeztem meg mai végállomásomhoz. Estella (baszkul: Lizarra) középkori városát "Kis Toledo"-nak is szokás hívni. 1090-ben alapította Sancho Ramirez Pamplonai király. Kiváló fekvése gyanánt virágzó település volt, lakosai baszkok, zsidó kereskedők és frankok, azokon belül is elsősorban okcitánok voltak. A városka román kori építészetének remekbeszabott emlékei a San Pedro de la Rúa templom és kolostor kerengője, a San Pedro de Lizarra templom, vagy éppen a San Miguel templom csodálatos, késő román stílusú homlokzatával.
San Pedro de la Rúa temploma, a város fő temploma, amelynek 12. századi kolostora a navarrai román stílus egyik legjelentősebb szobrászati emléke. A navarrai királyok palotája előtt, egy magaslaton ülve uralja a várost. Temploma, a díszes 13. századi román stílusú portikával, az arab hatású karéjos boltívekkel és gazdag díszítéssel, impozáns toronnyal, valamint a belső, román - gótikus térrel csodás látványt nyújt. Temetőjében temették el a 13. században Patras görög város püspökét, aki Szent András ereklyéjét hordozta, és aki a város védnöke.
A templom belsejében található a San Andrés-kápolna (1596), amelyet barokk stílusú freskókkal díszített kupola fed 1699-ből. Az evangéliumi hajó 17. századi barokk oltárképe egy 13. századi feszületet tartalmaz, amelyet a hagyomány szerint a "keresztények egy zsidó ellensége" az Ega folyóba dobott. Csodálatos módon a kép épségben lebegett a vízben, amíg el nem érte a Szent Sír plébániát, ahol kihalászták.
Az Ega folyó bal partján, ahol a középkorban a frankok és navarraiak éltek, a San Miguel-templom emelkedik. A "La Mota" néven ismert sziklás lejtő tetején, a 12. század végén kezdték építeni, de a munkálatokat időben elhúzódtak. Ez lehetővé teszi számunkra az épület különböző stílusainak megkülönböztetését. Különleges figyelmet érdemel északi homlokzata, amely a késő román stílus egyik legreprezentatívabb szobrászati együttese. A templom belsejében - többek között - figyelmet érdemel a gótikus Santa Elena oltárkép (1406), amely az aragóniai gótika egyik fontos darabja.
A templomon kívül, a régi temető helyén található a 14. századi gót stílusú San Jorge-i kápolna, amelynek éke a szárnyas sárkánnyal lóhátról küzdő Szent György freskó, flamand gót stílusban.
Megérkezésem után, a szállót keresve, utolsó erőmmel még egy órát bóklásztam a városban. Csináltam néhány fotót, majd a város külső részén ráakadtam erre - a régi malomipari épület felújításból kialakított - ipari minimál szállodába (Hotel Tximista). Kicsit furcsa, de teljesen rendben van. Olyan fáradt voltam, hogy miután ledobáltam a koszos cuccaimat elaludtam és csak 7 óra körül ébredtem a kinti viharra. Egésznapos nyomottságom oka értelmet nyert tehát. Így legalább nem kellet vívódnom, hogy besétáljak-e az óvárosba, amihez egyébként semmi kedvem nem volt. A fáradtságon túl a talpamnak is elég lett a terhelés, kifejezetten fájdalmas a bal lábamra tehénkednem. A meghúzódott combfejem hál'istennek javul, így kellett már az új kihívás ;-).
A szállodában maradva alig vártam, hogy nyisson ez étterem. És bár nem erre voltam felkészülve, de a helyiek ütemes érkezése bíztatónak tűnt. Végül sikerült a menüválasztékból egy olyan vacsorát rittyenteni, amire eddig egész úton nem volt példa. Szerintem bárhol a világon megállná a helyét. Az előétel - vékony csíkokra vágott fokhagymás zöldbab, nagyon apró pirított érlelt sonkával és kacsamáj forgáccsal - igen erős kezdetnek bizonyult. A pincérlány ajánlata a főétel: grillezett friss tengeri hal filé, nagyon paróra vágott zöldségekből készített ratatouille ágyon, lenyűgözött! És végül a csokiszuflé, házi kakukkfüves eperfagylaltal. Olyan tipikus zarándok menü. Kár, hogy itt sem adtak Cava-t, de a menü árában benne volt egy üveg rozé, ami erős túlzás egy főre. De egyébként egy friss garnacha rozé volt, "magyarul" grenache. A rozé technológia és a fajta együtt ritka intenzív epres karaktert eredményezett, meglepően jó (sőt tökéletes) savakkal és frisséggel, a 13% alkohol ellenére.
Holnap pont 6 km-rel többet megyek, mint ma. Így korábban indulnék, kerülve a meleget.
|
Fotógaléria: Puente la Reina/Gares - Estella/Lizarra
|
