ÉSZAK-MACEDÓN KÖZTÁRSASÁG (2019, 2023)
Az országba eddig kétszer vezetett az utam. Először 2019-ben, amikor a görög Meteorák felé álltunk meg Szkopjéban egy napra, majd 2023-ban - Albániából hazafelé menet - 2 napra Ohridban.
Egy kis észak-macedón történelem
Az ókorban a területet paiónok, illírek és trákok lakták. A paiónok (vagy peónok) egy indoeurópai eredetű nép, akik a mai Észak-Macedónia, Bulgária nyugati része és Görögország északi részén éltek. Az ókori történetírók és régészeti kutatások alapján a paiónokat külön népcsoportként tartják számon, bár egyes történészek szerint trák vagy illír eredetűek. Törzsi társadalomban éltek, és a régió természeti adottságaihoz alkalmazkodva földműveléssel, állattartással és bányászattal foglalkoztak.
Későbbi görög források szerint jó harcosok voltak, és gyakran zsoldosként is szolgáltak a görög és makedón hadseregekben. Az i.e. 5. században a paiónok önálló királyságot alapítottak, amelynek központja valószínűleg a Vardar-folyó mentén lehetett. A királyság létezését több forrás is alátámasztja. Az ókori szerzők közül Hérodotosz (i.e. 5. század), Thuküdidész (i.e. 5. század) és Arrianosz (i.sz. 2. század) említi őket, mint önálló államot. Numizmatikai leletek (érmék) bizonyítják, hogy saját uralkodóik voltak, akik pénzt vertek. Az i.e. 5. - 4. századi érmék olyan királyok nevei őrizték meg, mint
"Lykkeios", "Dentos" és "Bastareos". Bár pontos fővárosuk pontosan nem ismert, de valószínűsíthető, hogy törzsi területük központjában, a mai Vardar-folyó mentén volt található. A régészet jelenlegi állása szerint - a kb. 50km-re Szkopjétől, a mai Stobi környékén lévő - Bylazora lehetett a fővárosuk.
Az i.e. 4. században, a makedónok terjeszkedésével párhuzamosan, egyre nagyobb nyomás nehezedett rájuk. II. Philipposz (Nagy Sándor apja) i.e. 358-ban legyőzte a paiónokat, akik a makedónok vazallusai lettek. Nagy Sándor hadjáratai során sok paión harcolt a makedón seregben, akik részt vettek a perzsák elleni és az indiai hadjáratokban is.
A mai ország keleti, északi és nyugati területeit a makedónok sohasem uralták stabilan. Az Albániával határos térség leginkább az illírek, míg a mai Bulgáriával határos részek a trákok, különösen az odrüszok uralma alatt állt.
Nagy Sándor i.e. 323-ban meghalt, és birodalma részekre szakadt a diadokhoszok (egykori hadvezérei) közötti utódlási harcban. A mai Észak-Macedónia Kasszandrosz és Antigonosz makedón uralkodók kezére került. I.e. 277 körül a kelta betörések hatására a régió instabil lett, míg az ún. Antigonida-dinasztia vissza nem állította Makedónia hatalmát (i.e. 277-i.e. 168).
A továbbra is gyakori illír és trák támadások miatt a térségben erődített városok és katonai támaszpontok épültek.
I.e. 168. június 22-én a rómaiak, Lucius Aemilius Paullus vezetésével - a harmadik makedón háború döntő ütközetében - az ún. Püdna-i csatában legyőzték Perszeusz makedón királyt, ezzel a Makedón Királyság megszűnt. I.e. 148-ban a térséget teljesen beolvasztották a Birodalomba, és "Macedónia Provincia" néven új tartományt hoztak létre. A provincia központja Thesszaloniké (a mai Görögországban lévő Szaloniki) lett. A paiónok fokozatosan asszimilálódtak a makedón és trák lakosságba.
Az i.e. 2. században (i.e. 146 körül) épült "Via Egnatia" rendkívül fontos volt a térség fejlődése szempontjából. Az út az ókori Római Birodalom egyik legfontosabb kelet-nyugati főútvonala volt, amely Észak-Macedónián is áthaladt, összekötve a térséget az Adriai-tengertől a Boszporuszig, Dyrrachiumtól (a mai Durrës, Albánia) Byzantionig (Konstantinápoly, Törökország). Az út legfontosabb észak-macedón városai Lychnidos (a mai Ohrid); Heraclea Lyncestis (a mai Bitola közelében); Stobi és Skupi (mai Szkopje) voltak.
Augustus és Traianus császár idején (i.sz. 1.-2. század) Róma megszilárdította hatalmát a Balkánon. A Duna vonala lett a természetes határ (limes), ahol számos erődöt építettek, főleg a mai Szerbia, Bulgária és Románia területén.
I.sz. 250-től a gótok és más germán törzsek átkeltek a Dunán, és többször feldúlták Moesiát és Macedóniát. 267-ben a gótok feldúlták Thesszalonikit is, és Észak-Macedónia területét is elérték. A rómaiak ezekben az időkben erősítették meg pl. Stobi és Skupi erődjeit.
Miután Aurelianus császár (i.sz. 270-275) feladta Daciát, a római határ visszahúzódott a Dunáig. Ezzel párhuzamosan a Balkán stratégiai jelentősége megnőtt, és új erődítményeket építettek a Vardar-völgy mentén. Diocletianus császár (i.sz. 284-305) továbbfejlesztette a védelmirendszert, és új provinciákat hozott létre. Többek között mai Észak-Macedónia és Szerbia egy része az ún. Dardania Provincia része lett.
A Római Birodalom felbomlása során a térség a Kelet-Római (majd a Bizánci) Birodalom része lett az i.sz. 4. századtól kezdve.
A szlávok a 6.-7. században kezdtek a térségbe betelepülni, és Bizánccal szemben fokozatosan átvették az irányítást. Különösen az elszlávosodott bolgár-törökök, akik az ún. Első Dunai Bolgár Birodalom (680-1018) alatt, Preszján idejében (836-852) elfoglalták Makedóniát, ezzel az ország határai elérték az Adriát és az Azovi-tenger partjait is. A bizánci krónikások nem jegyeztek fel semmiféle ellenállást a bolgárok makedóniai terjeszkedésével kapcsolatban, s ebből arra lehet következtetni, hogy nagyrészt békésen zajlott le ez az esemény. 839 és 842 között a bolgárok a szerbekkel vívtak háborút, de három év alatt semmilyen előrelépést nem tudtak elérni. Az Első Dunai Bolgár Birodalom két fővárosa is észak-macedón földön volt: Skopie 972-992 között, majd Ohrid 992-től 1018-ig.
1018-ban azonban I. Baszileiosz (a "Bolgárölő", ur. 976-1025) bizánci császár legyőzte a bolgárokat, és így a mai Észak-Macedóniát ismét Bizánchoz csatolta. Ohrid továbbra is fontos egyházi központ maradt, ahol a Bizánc fennhatósága alatt álló Ohridi Püspökség működött. A térséget katonai tartományokra (themákra) osztották, amelyek bizánci kormányzók irányítása alá kerültek. A bizánci uralom azonban nem volt teljesen stabil, mivel gyakori bolgár és normann támadások érték a térséget.
A 12. században Bizánc meggyengült, és Észak-Macedónia egyre kevésbé volt közvetlenül irányítható. Ezt kihasználva 1185-ben a bolgárok lázadást indítottak Bizánc ellen, és létrehozták a Második Bolgár Birodalmat. Hamarosan, 1204-ben a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt, és megalapították a rövidéletű Latin Császárságot (1204-1261). Ezt kihasználva a bolgárok terjeszkedni kezdtek a Balkánon. II. Iván Aszen bolgár cár 1218 és 1241 között rövid időre ismét megszilárdította az ellenőrzését Észak-Macedónia felett. Ohrid és Prilep fontos bolgár központok voltak, de Skopje is bolgár fennhatóság alá került egy időre.
A 13. század második felében azonban a Bolgár Birodalom a belső viszályok és a mongol támadások miatt meggyengült. Ezt kihasználva a szerbek nyomultak előre a térségben. A 13. század végén fokozatosan megszerezték Észak-Macedóniát, amely ekkor még mindig a Bizánci Birodalom és a Bolgár Birodalom gyengülő határterülete volt.
1282-ben István Uros (más néven István Milutin) (1253-1321. október 29.) szerb király elfoglalta Skopjét, és a város a Szerb Királyság egyik legfontosabb központjává vált. Prilep és Ohrid is szerb irányítás alá került. Uros uralkodása alatt számos kolostort és templomot építettek Észak-Macedóniában.
1346-ban IV. Dusán szerb cár kikiáltotta magát a Szerb és Görög Császárság (Szerb Birodalom) uralkodójává. A Szerb Birodalom fővárosa Skopje lett, így Észak-Macedónia a Balkán egyik legfontosabb politikai központjává vált. Dusán uralkodása alatt törvénykönyvet (ún. Dusanov Zakonik) adtak ki, amely az egész birodalomban érvényes volt. Ezt az időszakot építészeti és kulturális felvirágzás jellemezte, számos kolostor, templom és erődítmény épült.
Dusán 1355-ben bekövetkező halálát követően, utódai nem tudták egyben tartani a birodalmat. A szerb állam részekre szakadt, és az észak-macedón térséget Marko Mrnjavčević, egy szerb nemes foglalta el, aki 1371 és 1395 között "de jure" szerb király volt. De facto azonban - mivel a szerb nemesség nem ismerte el uralkodójának - csak a nyugat-macedóniai terület uralta, az ún. Prilepi Királyság részeként.
1371. szeptember 26-án, az ún. második Marica menti csatában (a Marica folyó mentén, a mai Görögország területén lévő Ormenio település közelében), a terjeszkedő oszmánok megsemmisítő vereséget mértek a Szerb és Magyar Királyság egyesült keresztény hadaira és fokozatosan elkezdték meghódítani a Balkánt. Az 1389-es rigómezei csata után már semmi sem állította meg a törököket, akik 1395-re megszállták a mai Észak-Macedónia teljes területét. 1395-ben Marko Kraljević az oszmánok vazallusa lett, majd rövidesen a térség teljesen és 500 évig oszmán uralom alá került.
A helyi szerb nemesség egy része elmenekült vagy az oszmánok szolgálatába állt. A terület a Rumélia tartomány (ún. vilájet) része lett. A földek az oszmán szpáhik (lovas katonák) kezébe kerültek, a török földbirtokrendszer (az ún. tímár) szerint. Az oszmán állam iszlám alapú közigazgatást vezetett be, de a nem muszlim lakosság saját közösségeiben békében élhetett (ún. millet-rendszer). A keresztényeknek azonban fejadót (harács, jizya) kellett fizetniük, de vallásukat megtarthatták. Ezzel együtt is az albánok, bosnyákok és macedón szlávok egy része áttért az iszlámra, főleg a jobb társadalmi helyzet és adókedvezmények miatt, míg a paraszti lakosság többsége keresztény maradt.
Skopje (Üsküb néven) az oszmán Balkán egyik fő központja lett, ahol dzsámik, fürdők, mecsetek és karavánszerájok épültek. A városba törökök, albánok, zsidók és más balkáni népek települtek be. Bitola (Manastir) és Ohrid is fontos városok maradtak, de továbbra is ortodox vallási központként működtek.
Az oszmán gazdasági rendszer integrálta Észak-Macedóniát a birodalom kereskedelmi hálózatába, ahol az egykori római "Via Egnatia" út Ohrid-Bitola-Thesszaloniki szakasza karavánútként megmaradt. A kézművesség, bőr- és textilkereskedelem fontos szerepet játszott a térség gazdasági alapjaiban.
A térség török uralmát Kasztrióta György (ismertebb nevén Skanderbég) zavarta meg, aki a helyi albán, Gropa nevű nemesi családdal összefogva felszabadította Ohridot és Svetigrad várát. 1464. szeptember 14-15. között az ún. Lezhëi Liga 12 000 fős egyesített albán és a velencei hadereje az ohridi csatában legyőzte a 14 000 fős oszmán haderőt. 1466-ban azonban II. Mehmed szultán visszafoglalta és bosszút állt a Skanderbéget támogató városokon.
A 18. századtól kezdve a Balkánon egyre több lázadás tört ki, az Oszmán Birodalom hanyatlott. A görög szabadságharc (1821-1829) és a szerb felkelések (1804, 1815) hatására a macedón szláv lakosság is szervezkedni kezdett. A 19. század végére a bolgár, szerb és görög nemzeti mozgalmak befolyásolták a macedón szláv lakosságot is. A Macedón Forradalmi Szervezet (IMRO) 1893-ban alakult meg, és harcot indított az oszmánok ellen.
1912-ben kitört az Első Balkán-háború, amelyben Szerbia, Görögország, Bulgária és Montenegró szövetsége megtámadta az Oszmán Birodalmat. 1913-ban a Bukaresti Békével Észak-Macedónia nagy részét Szerbia szerezte meg, míg a déli régió Görögország fennhatósága alá került.
A terület a szerb uralom alatt a "Vardar Macedónia" nevet kapta. A szerb kormány elnyomta a macedón nemzeti identitást, és a terület erőszakos szerbesítésére törekedett. A bolgár befolyás azonban erős maradt, és a helyi lakosság egy része inkább bolgárnak vallotta magát.
Az I. Világháború alatt (1915-1918) Bulgária elfoglalta Macedóniát a központi hatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia) szövetségeseként. Bulgária azonban hiába próbálta integrálni a területet, 1918-ban vereséget szenvedett, és az Antant hatalmak a térséget visszaadták Szerbiának.
Az első világháború után Észak-Macedónia területe beolvadt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba (1918), amelyet később Jugoszláv Királyságnak neveztek át (1929). A macedón identitást továbbra sem ismerték el, és a szerb kormány a térséget "Dél-Szerbiának" nevezte. A macedón nacionalista mozgalmak, mint az IMRO (Belső Macedón Forradalmi Szervezet), ezekben az időkben aktívan küzdöttek az önállóságért, de Bulgáriával is kapcsolatban álltak.
1929-ben a jugoszláv királyi kormány a régiót az ún. Vardari Bánságba szervezte, ezzel megszüntetve a történelmi macedón elnevezést. A szerb hatóságok továbbra is tiltották a macedón nyelv és kultúra elismerését.
A második világháború alatt (1941-1944) a tengelyhatalmak elfoglalták Jugoszláviát, és Macedónia nagy részét ismét Bulgária annektálta. A jugoszláv partizánok 1944-ben Tito vezetésével "felszabadították" és kikiáltották a Macedón Szocialista Köztársaságot, amely Jugoszlávia része lett. A macedón nyelvet hivatalossá tették.
Jugoszlávia részeként Észak-Macedónia ugyan jelentős fejlődésen ment keresztül, különösen az infrastruktúra, az iparosodás és a kultúra terén, de továbbra is az ország egyik legkevésbé fejlett régiója maradt. A jugoszláv rendszer biztosította ugyan a macedón identitás hivatalos elismerését, de gazdaságilag meg sem közelítette a fejlettebb tagköztársaságok szintjét.
1991-ben, Jugoszlávia szétesése után, Észak-Macedónia függetlenedett, de ezután is számos gazdasági és politikai kihívással kellett és kell szembenéznie. Az egy főre jutó GDP 2023-ban 6350 amerikai dollár volt, ami a magyarországinak is kb. 17%-a.
Felhasznált irodalom:
1. Wikipedia átírások, ChatGpt vázlatok, helyi információk
2. https://www.discoveringmacedonia.com/2018/the-magnificent-monastery-of-st-naum/
3. https://greekorthodoxreligioustourism.blogspot.com/2015/10/blog-post_31.html
|
Fotógaléria: Szkopje
|
|
Fotógaléria: Szerbia: Uvac-kanyon; É-Macedónia: Ohrid
|
