OHRID
Ohridi benyomások:
Jól érezhető, hogy a jugoszláv idők alatt, az ezer kilométernyi tengerpart mind turisztikai, mind a fejlesztési célból elsőbbséget élvezett. Észak - Macedónia számára - saját tenger hiányában - csak az önállósódást követően lett fontos nyaralóhely. Az Ohridi - tó környéke sok szempontból a 80-as évek Balatonját idézi, sok egyszerű nyaralóval és fejlődőben lévő infrastruktúrával.
Ezzel együtt az albán - epirusi görög utunk legdrágább szállás áraival itt találkoztunk 2023-ban. Gyakorlatilag a görög pargai tengerpart árszintjével vetekedett. Ezzel együtt is olcsóbb, mint a Balaton. De legalább olyan zsúfolt és kb. 20 évvel van elmaradva infrastruktúrában.
Nyaralni nem biztos, hogy visszajönnék ide, de egy tavaszi, vagy kora nyári/őszi városlátogatásra kiváló. Nekünk csak egy teljes napunk volt, de minimum 3-5 napot el tud itt tölteni az ember.
Főleg, ha érdeklődik az ősi makedón időktől kezdve, a bizánci múlton át, a török időik nyúló történelmi és építészeti emlékekben. A környék hegyei pedig önmagukban is kiváló kiránduló célpontok. Azért azt megjegyzem, hogy kamasz gyermekeink nagyra értékelték a kristálytiszta tó partján való sütkérezést és egész napos pancsolást, nem is jöttek velünk "újabb romot" nézni :-).
Ohrid történelme
Ohrid, vagy ahogyan régen hívták a "Balkán Jeruzsáleme" egykor 365 templommal és igen gazdag történelmi múlttal rendelkező város, az Ohridi-tó partján. 1979 óta UNESCO a kulturális és természeti világörökség része.
A tó és környéke ránézésre is ideális helyszín a letelepedésre, nem véletlen, hogy legkorábbi lakói az illír törzsek közül kerültek ki. Az egyik legrégebbi ismert illír állam az ún. "angolnaemberek" Enkhelei Királysága, amely a feltételezések szerint az i.e. 8.-7. században érte el fénykorát, és az i.e. 6. századig fennmaradt. Őket az ún. dasszaréták követték, hatalmi központjuk az Ohridi tó környékén volt.
A legenda szerint a klasszikus ókorban ide menekült a boiótiai Thébából (a mai Görögország, újgörögül: Viotia nevű prefektúrájából) származó száműzött király Cadmus, magyar átírásban Kadmosz. Théba alapítója és királya is volt az egykori föníciai herceg, akinek a testvére volt a Zeusz által elrabolt Európé. Fiú testvéreit apjuk leánya keresésére küldte, így jutott el Kadmosz a mai Görögországba.
A delphoi jósdában azt a tanácsot kapta, hogy hagyjon fel a kereséssel, helyette kövesse az első útjába akadó tehenet. Ahol az állat összeroskad a fáradtságtól, ott építsen várost. Kadmosz nem sokkal ezután megölte Arész egyik sárkányát, majd Athéné tanácsára elvetette az állat fogait, amelyből harcosok keltek ki.
A harcosok miután Kadmosz - szintén Athéné ötletére - követ dobott a közéjük, egymásnak estek. Csak öten élték túl, akik hűséget fogadtak Kadmosznak és együtt építették fel a várost, amely később a Thébai nevet kapta. Kadmosz leszármazottai közé tartoznak Oidipusz, Antigoné, de még Dionüszosz is.
Öregkorában Kadmosz átengedte a trónt unokájának, Pentheusznak. Az utódot azonban Dionüszosz felbujtására saját anyja ölte meg, Kadmosz pedig feleségével együtt Épeiroszba menekült. A legenda szerint legyőzte az illíreket és a mai Ohridi tó partján megallapította Lychnidos (Lychnidus) városát.
A város később az illír Dasszaréták fővárosa lett.
Régészeti feltárások alapján tudjuk, hogy az i.e. 4. században, II. Fülöp (Nagy Sándor apja) idejében már biztosan létezett. I.e. 210-ben V. Fülöp makedón király helyőrséget alapított Lychnidusban, de a város i.e. 208-ban az illír törzsek közét tartozó dardánok kezére került. Ebben az időszaban létezett az ókori Dardán Királyság.
A római hódítás viszonylag korán, az i.e. 3. század vége és az i.e. 2. század eleje körül elérte a térséget, de csak i.e. 1. században lett Római provincia.
Az adriai Dyrrachion (a mai Durrës) és bizánci Konstantinápoly közötti Via Egnatia kereskedelmi út mentén feküdt, ami garantálta felvirágzását és stratégiai helyzetét.
A kereszténység korán, már az i.sz. 5. században ide ért, erről tanúskodik a Polyconch bazilika régészeti feltárása is. Ebben a korban már püspökség volt Lychnidos néven.
A 6.-7. században érkező szláv törzsek közül az ún. berzitik néven ismert szláv törzs gyarmatosította.
840 körül bolgárok foglalták el, ezután kezdték el Ohridnak hívni. 990 és 1015 között Ohrid volt az Első Dunai Bolgár Birodalom fővárosa és kulturális fellegvára. 1018-ig a bolgár pátriárkátus székhelye is.
1018-ban, II. Bazilisz császár alatt, Bizánc visszafoglalta. A bolgár pátriárkátust ekkor az ún. Ohridi érsekséggé fokozták le, és alárendelték a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka fennhatóságának. Ezután az érsekség vallási vezetése egészen az 1767-es megszüntetésééig görög volt.
A 16. században - mint püspökég - egyházi fennhatósága alá tartozott a szófiai, a vidini, a vlachiai, a moldvai és dalmáciai valláskerület, de még pécsi pátriárkai kolostor, sőt az olaszországi (Apulia, Calabria, Szicília és Velence) ortodox kerületek is.
A város sorsa osztozott Észak-Macedónia területének történelmében. Többek között 1083-ban dél-itáliai normannok foglalták el, de Bizánc 2 évre rá visszahódította.
A 13. és 14. században folyamatosan az Epiruszi Despotátus, a bolgár, a bizánci és a szerb birodalom közötti hadakozások tárgyává vált.
1334-ben Stefan Uros (IV Dusan) szerb cár elfoglalta és a Szerb Birodalomhoz csatolta. Halála után pedig az albán nemesi Gropa család egyik tagja, Andrea Gropa irányítása alá került.
Gropa halála után Marko Mrnjavčević, egy szerb nemes foglalta el, aki 1371 és 1395 között "de jure" szerb király volt. De facto azonban - mivel a szerb nemesség nem ismerte el uralkodójának - csak a nyugat-macedóniai terület uralta, az ún. Prilepi Királyság részeként. Bár történelmi léptékben szerény jelentőségű uralkodó volt, de a néphagyományban, - mint Marko herceg - mind a szerbek, mind a macedónok és a bolgárok is nemzeti hősként tisztelik, és a gyengék rettenthetetlen és erős védelmezőjeként emlékeznek rá.
1395-ben az oszmánok I. Bajazid vezetésével elfoglalták, ekkor az újonnan létrehozott Ohridi Szanjak székhelye lett. Nem sokáig, mert időközben Kasztrióta György (ismertebb nevén Skanderbég) - a helyi albán Gropa nemesi családdal összefogva - felszabadította Ohridot és Svetigrad várát. 1464. szeptember 14-15. között a Lezhëi Liga 12 000 fős egyesített albán és a velencei hadereje az ohridi csatában legyőzte a 14 000 fős oszmán haderőt. 1466-ban azonban II. Mehmed szultán visszafoglalta és bosszút állt a Skanderbéget támogató városon. Dorotheosz érseket és papságát, valamint több polgárát Isztambulba hurcolták.
Oszmán időszak alatt egy 1529-1536-os feljegyzés szerint az Ohridi Sanjakban 33 271 háztartás volt, ebből 32 648 keresztény és 623 muszlim. Magában Ohridban 337 keresztény család és 93 muszlim család élt. A következő századokban keresztény lakosság száma folyamatosan csökkent, 1664-ben már csak 142 keresztény háztartás volt.
A 18. század végén és a 19. század elején Törökország más európai részeihez hasonlóan Ohrid környéke is az oszmánellenes zavargások melegágya volt.
Az Ohridi püspökség keresztény lakossága 1874-ben egy népszavazáson elsöprő többséggel (97%) a Bolgár Exarchátushoz való csatlakozás mellett szavazott. Nem véletlenül, hiszen a lakosság nyelvében is közelebb áll a bolgárhoz, mint a szerbhez, vagy göröghöz.
1889-ben Gustav Weigand (1860 - 1930), balkáni nyelvekre specializálódott német nyelvész Ohridban rátalált az ún. Codex Dimonie-re, ami egy aromán nyelvű vallási szöveggyűjteményt. Az arománok a leginkább elfogadott nézet szerint az i.e. 3. és az i.sz 3. század között a Római Birodalom fennhatósága alatt romanizált népek közé tartozó, ún. protorománnak nevezett nép egyik ága. Hasonlóan, mint a dákorománok (azaz a romániai románok), a meglenorománok és az isztrorománok.
Görögországban az a nézet dominál, miszerint az arománok romanizált görögök leszármazottai, Albániában az, hogy őseik romanizált illírek voltak, Észak-Macedóniában pedig az, hogy romanizált trákoktól vagy dardánoktól származnak. Mindenkinek kedve és demográfiai - politikai igénye szerint :-).
Weigand a kéziratot Iancu és Mihail Dimonie testvérek házában, Ohridban fedezte fel, amelynek fő szerzője feltehetően a testvérek dédnagybátyja volt. Ő feltehetően egy Moscopole-ból származó aromán, vagy esetleg egy albán nyelvű család leszármazottja lehet. A kis hegyi falu - mai albán nevén Voskopoja (albánul: Voskopojë - Albánia délkeleti részén, 1160 méteres tengerszint feletti magasságban, Korça kerületben található.
A 17.-18. században az arománok jelentős gazdasági, kulturális és vallási központja volt. A 127 lapból álló Codex Dimonie az eddig ismert legátfogóbb gyűjteménye a korai aromán - főként bibliai és vallási - szövegeknek, amelyet valószínűleg görögből fordítottak. Keletkezését a 18. század végére, vagy a 19. század elejére teszik. Tartalmazza az Apostolok Cselekedeteit, Márk evangéliumát és Krizosztomosz Szent János liturgiáját. A szerzők célja valószínűleg vallási szövegek, különösen prédikációk, a szentek élete és az aromán vallási gyakorlatokra vonatkozó ismeretek lefordítására és terjesztése volt.
1900-ban Vasil Kanchov bolgár kutató szerint Ohrid városában 8000 bolgár, 5000 török, 500 muzulmán albán, 300 keresztény albán, 460 vlach és 600 roma élt. Megemlíti azonban, hogy a magukat töröknek vallók többsége is albán származású. A városban 1 középiskola, 5 általános bolgár iskola, valamint egy-egy görög, szerb és vlach általános iskola működött.
1912. november 29-én - a törökök régióból való kiűzésekor - a várost a Szerb Királyság szállta meg. Uralmuk alatt 150 bolgár, valamint 500 albán és török nemzetiségű embert öltek meg, ami lázadásokhoz és ellenálláshoz vezetett. Az első világháború során, a bolgár többségű várost, 1915 és 1918 között a Bolgár Királyság szállta meg. De a háborút követő nagyhatalmi területrendezés végül a Jugoszláv Királyságnak adta.
A második világháború idején, 1941 és 1944 között ismét Bulgária foglalta el, majd a Jugoszlávia része lett 1991-ig. Azóta az Észak-Macedón köztársaság része.
|
Fotógaléria: Szerbia: Uvac-kanyon; É-Macedónia: Ohrid
|
