28.nap, 2010-09-24.: Villafranca del Bierzo - O Cebreiro (28km, 9 óra)
2010-09-24, reggel 8, Villafranca
Egyre nehezebben kelek, és egyre kevésbé vagyok lelkes. Megnyugtató válaszok nincsenek a jövőt kutató kérdéseimre, akkor meg miért szívok itt a korai kelésekkel meg 6-10 óra gyaloglással? - Ezek foglalkoztattak és dühítettek itt reggel.
2010-09-24, este 8, O Cebreiro. Az azonos nevű panzió bárja.
Ma este együtt vacsoráztam egy ősz öregúrral a panzió éttermében. Csak mi voltunk ketten egyedül. Egy holland család, egy nagyobb angol és egy kisebb német asztaltársaság, valamint egy spanyol biciklis csapat. A desszert után elnézegettem és hihetetlenül erősen megcsapott a fájdalma. Biztos voltam a szemeit nézve, hogy elvesztett valaki fontosat. Azért járja a Caminot. Felejteni! Olyan erősen vette körül a fájdalom, hogy engem is beszippantott, és sírni kezdtem az étterem közepén. No jó, csak csendben folytak a könnyeim, de a pincérnő értetlenül nézett rám. Ő sem hitte, hogy a vacsoráért jutányos 10 eurót siratom... :). Más észre sem vette a közjátékot... Csak, ha egyedül vagy, akkor érint meg ennyire az ÚT!
10 euróért kaptam egy húslevest, s mivel itt a hegytetőn igen hideg van, nagyon jól esett a forró lé. Aztán apró hegyi halakat olajban átsütve. Olyat, miből csak a fejét nem lehet megenni, balzsamecetes salátával. Zseniális volt! Hozzá egy kancsó egyszerű, de szép gyümölcsös bort, vizet, végül egy karamell pudingot, a spanyol flam-et. Jó ár, pedig abroszos, rendes borospoharas hely. És itt semmi nincs elég. Nap végén sokan próbáltak kimerülten szállást találni. Itt szinte lehetetlen! Vagy előre kell foglalni, vagy korán kell megállni. Engem 6km-re innen figyelmeztettek: ne menjek tovább, O Cebreiro tele van. De nekem volt foglalásom. Szomorúan néztem az elgyötört vándorokat, akik a metsző szélben és sötétben kénytelenek további 8km-et menni a következő faluig. Persze voltak hiénázó taxik is, akik készségesen továbbszállították egyéb falvakba a pórul járt vándort.
A szállás jó. Hegyvidéki sok fa - sok kő, tradicionális fogadó. Eszembe sem jut kint leülni, nagyon hideg van. Felrémlik kicsit lökött angol lánykám, akivel ma kétszer is találkoztam. Egyszer megmentettem az eltévedéstől. Lányként ma csak ő volt egyedül. Koszos volt, zsákján lógó törölközőjével együtt ráférne egy mosógép, úgy mindenestül. Naivan és kényelmesen csoszogott az úton. Ha látnám most itt, szállás nélkül, befogadnám, hiszen két lakrészem van. Luxusnak érzem ezt itt egyedül. Meg ráférne egy kád forró víz :).
Ma - míg fel nem vettem a tempóm - elég kusza gondolataim voltak. Voltam dühös és szemrehányó. Közben két eső is elkapott, aminek nem örültem rövid ujjú és csak térdig érő vitorlás kabátomban. A fene enné meg, aki kitalálta. Szerencsére, fél óra alatt elállt mindkétszer.
Az első 13km az eső nélkül sem volt jó. Az autópálya mellett kanyarogtam egy alsóbb rendű úton, amin szerencsére a pálya miatt ma már nincs forgalom. Régen állítólag veszélyes volt a teherautók miatt. S bár az út a Valcarce folyó kedves kis zúgói és völgye mellett kanyargott, az eső miatt nem nagyon értékeltem. Valcarce jelentése egyébként "Börtön-völgy". A szűk szurdokban menekülési útvonal nincs. Sok zarándok esett itt áldozatul rabló támadásnak, vagy szedtek különböző hadurak útpénzt. Végül VI. Alfonz király a 11. században rendeletben tiltotta ezt meg, aminek később a Templomosok felügyelete adott erős nyomatékot.
Fél egyre, 3 óra és 16km gyaloglás után, jó tempóban, már Vega de Valcarce faluban voltam. A falu közeli látványossága nem fér bele a Caminomba. Egy mór kastély (Castillo de Sarracin), ami a 12.-14. században a Templomosok fennhatósága alatt állt, innen védték ezt az útvonalat.
Itt álltam meg fél-háromnegyed óra pihenőre. Stílusosan a Bar Sarracin-ra esett a választásom. Egy pohár bor, víz, kávé és egy csokis fánk, majd cipőigazítás után irány tovább. A változatosság kedvéért, az eddig problémamentes jobb talpamon éreztem a feltörés nyomait, így kapott egy hidragél tapaszt. A megdagadt és fájdalmas bokámtól egész jól el tudtam már vonatkoztatni, de a kényszertartás miatt a jobb derekamba nyilalló fájdalom időnként heves káromkodásra késztetett. Ekkor az edzőm féle "hasizom feszítéssel tartsd a derekad" technikával mentem tovább, ami kevéssé sem pihentető. De hátha kocka hasam lesz tőle :).
Végül Las Herrerias (amit néha Ferrerias-nak írtak) falunál nyugodtra és békésre váltott a táj. Egy római kori kőhídon keltem át, és elnéztem az idilli környezetben lévő lerobbant falucskát. Neve a középkorban fontos fémművességére utal. Korábban egyébként az Orbigó falu gazdájának, a Suero de Quinones lovagi családnak a birtokában volt.
A bevezető szakaszon volt egy jól kinéző szállás és étterem, de később a legtöbb be volt zárva. Pedig némelyik jobb időket megélt kúriára emlékeztetett. Ma mindegyiken eladó tábla. Tegnapi kísérőm Pabló szerint a válság hatalmas pofont adott a régiónak. Főleg az ingatlanban (apartman, panzió, étterem, szálloda) utazó, hitelből fejlesztők lehetetlenedtek el. Persze csak Bierzo első számú munkaadói, a bányák, és a cementipar után, amelyek a spanyol ingatlan válság miatt 2 éve szinte bezártak. Most kezdenek újjáéledni. A faluban is rengeteg eladó ház volt, és a mezőgazdaságon kívül megélhetést max. a zarándokok jelenthetnének, de akkora számban nem vagyunk. Ezen a falun egyedül vágtam át ekkor. Volt is vagy három bezárt "Pilgrims Cafe".
Innen - a nagyjából hátralévő 6km-en és 4 (!) órán át - az út végig meredeken emelkedett 1400méter felé. Az első két órában volt erőm értékelni a gyönyörű panorámát, a hegyi klímán ismét megjelenő virágmezőket. La Faba faluban megálltam egy sörre, de innen gyakorlatilag a szokásos napvégi szenvedésemet adtam elő. Az útközben kapott info, hogy végcélom tele van, még fel is dühített! Mi van, ha nincs meg a szállásom? Eddig szinte minden második nap megéltem, hogy ez a legrosszabb nap, de ez tényleg kemény volt. A végén már a szusz is elfogyott, a fájdalmakon kívül.
Úgy 27km után átléptem az emléktáblával rendelkező Kasztíliai és León tartományi határt. Volt még erőm egy gyenge poénhoz: megfordultam és botjaimat rázva mondtam "Hello León!" - és átléptem Galíciába!
A nap közben kisütött, így - az egyre lenyűgözőbb hegyi panorámában - végül felvonszoltam magam O Cebreiro skanzen szerű hegyi falujába. Itt szinte minden ősi kőház (ún. "pallozas") ajándékbolt, étterem, kávézó, vagy hotel. Az autók számán látszott, hogy népszerű kiránduló hely lehet, péntek esti vacsorára is sokan jöttek fel. Tényleg jó hely, de foglaljunk szállást előre!
A falu Galícia első települése az úton. Szent Jakab sírjának 9. századi megtalálást követően francia Bencések alapítottak itt menedékházat. Egészen a 15. századig a birtokukban volt, amikor is a spanyol Bencések vették át. A falu Szent Máriának szentelt temploma korai román stílusban épült, itt pecsételték le zarándok útlevelem. Ahogy beléptem a templomba megérintett egy emlék... a Coehlo féle "Zarándoklat"-ban olvastam:
"Az egyik közeli faluból egy paraszt fölmászott a Cebreiróra misét hallgatni egy viharos napon. Ezt a misét egy hitetlen szerzetes celebrálta, aki belül megvetette a paraszt önfeláldozását. De a szentség pillanatában az ostya Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé változott. A relikviákat máig őrzik abban a kis kápolnában elrejtve; nagyobb kincsek, mint a Vatikán egész gazdagsága."
"A kicsiny építményben nem volt kereszt. Az oltáron ott voltak a csoda relikviái: a kehely és a "patena" amelyet a tánc alkalmával láttam, és egy, Jézus testét és vérét tartalmazó ezüst ereklyetartó."
A regényben a Mágus itt találta meg a kardját, itt ért véget a történet.
És most itt vagyok én is... de nekem még van egy hetem. És aligha ér véget a történetem...
|
Fotógaléria: Villafranca - O Cebreiro
|
