32.nap, 2010. szeptember 28.: Portomarin - Leboreiro (36km, 8 óra)
20-21 óra, Leboreiro, Casa de los Somoza
Falusi fogadó az út mentén. Telt ház, itt is sok a helyi 5 napos caminós. 2-3 órával utánam érkeznek. Hangosak és isznak. Szilikon cicik is döngenek, komoly ajak feltöltéssel :). De a házi néni aranyos.
Lenyomtam ma 36km-t. Annyi idő alatt, mint fele ennyit Astorgába. Mondjuk, ezt érzem is, de nem vészes. Inkább csak a talpam és a bokám, meg vízhólyagos lett a kezem a bottól. De ezek nem nagyon számítanak már. A mai napot sport teljesítménynek fogtam fel, rohantam a célom felé, és akit megláttam megelőztem. Volt néhány száz méter szintkülönbség, hegyre fel és hegyről le, váltakozva. Ha ebbe otthon előre belekóstolok, biztos nem vagyok itt. De ma már nem veszem fel. Persze altatni nem kell ma este sem :). Útközben megelőztem a francia fiatal párt, akikkel még Rabanal előtt másztam együtt a hegyeket. Nem megyek rossz tempót, ha egy plusz nap Villafranca után itt találkozunk. Az első 18km-tert fél 1-ig lerohantam. A terv 24km volt, megállás nélkül Palas de Rei-ig, de az nem ment. Szóltak az izmaim, hogy elég. Így megálltam fél órára: egy fröccsre, vízre és kávéra, majd egy kis nyújtásra.
Így végül fél 3-ra lettem Palas de Rei-ben, ahol ebédelni akartam. A város teljesen érdektelen, kora román temploma is zárva volt. Követve az iránymutatásokat a városházán próbáltam egy pecsétet szerezni útlevelembe. A földszinten nagy tábla, vagy 10 nyelven hirdeti, hogy "pecsét az 1. emeleten". Bementem a teljesen kihalt épületbe. Irodák tárva-nyitva, egy ember sincs sehol. Délután 3-kor?! De portás, vagy őr sem. Végül egy takarítónő kerül elő, aki mutogatja, hogy sehol senki. Kérdem "szabadnap van-e?" Mondja nincs. OK, akkor értem: munkanap, kedd, délután 3 óra és sehol senki, de minden nyitva? Hát persze: szieszta van! Végül az egyik irodában a takesznénivel közösen feltúrjuk az asztalt és személyesen elhelyezem a város pecsétjét a zarándok útlevelemben. Ennyi erővel mást is pecsételgethettem volna ;-).
Ezután ebédelni próbáltam. A közeli nyitva tartó egységbe belépve még nem is kérek semmit, már közlik, hogy záróra. Délután 3-kor? Végül kisírok egy sört ebédre... Megírom egy spanyol függő barátnőmnek és az unkatesómnak a sztorit. A barátnőm persze védi őket, mondván, így boldogan élik az életüket, míg mi robotolunk. Nem vitatom, hogy e között és a kínos német precizitás között van néhány értelmes átmenet :). De az egyéni jólétbe nem fér bele, hogy leszarjuk a vevőt, mint ahogyan az sem elfogadható számomra, hogy a csilli-villi pálmás villák mögött a közterület olyan szemetes, mint nálunk egy faluvégi putri. Én kimegyek és összeszedem a házam előtt, ahogyan a kutya szart is a parkban. Ez a mocsok nem spanyol, inkább mediterrán feeling. Sajnos sok helyen ilyen a Balkán, több helyen láttam ilyet a törököknél, görögöknél, vagy dél-olaszoknál is. Kubában pedig ez a kommunizmussal keverve, a csúcs.
A belső anyázásom Gyuri unokatesóm sms-e oldja: "Ezek zarándok próbatételek és mindenki be van avatva a városban! MINDENKI!" - A helyzet komikuma, ez az sms és a 30 fokban ebédre ivott egy korsó sör hatására túl csordul a pohár: Hangosan és könnyem potyogtatva röhögök :).
Így indulok el fél négy körül, amikor még több mint 10km van hátra. Bevallom nem esett jól. De azért lehagytam mindenkit. Főleg egy jó fenekű, szép spanyol lányt a macsó pasijával, aki vörös fejjel szuszogott a lejtőn. Az egyik templom előtt szólított meg, a hátizsákomból kilógó itató szettet dicsérte. Így elegyedtünk szóba. 2 napja indultak, mindketten Madridban dolgoznak és elég jól szituáltnak tűntek. Még 2 km-ük volt hátra a mai szállásig. Én hányavetin odadobtam, hogy én 12 napja megyek, és van még 6km, a mai 36-hoz. Majd a bájosan pillogó leányzó előtt begyorsítottam, és az emelkedőn felfelé hamar elhagytam őket. Ennyi macsóskodás belefér :).
Egyébként megenyhültem az 5 napos koca-caminósok iránt. Ma már fele annyian voltak, ellenben a buszokon többen ültek. A kocsmákban is inkább láb és comb masszázzsal voltak elfoglalva, mint duhajkodással. Megjelentek a feltört lábak, a használhatatlan bakancsok. Ők ugyan úgy megszenvedik az első napokat, mint én. Csak nekik nem adatik meg az az áttörés, ami nekem 10 nap után. És nekem sem az, ami 2 hét után várna rám. (Megjegyzés: végül azért mégis, csak 1 évvel később.) Így tisztelem őket is: végig járják a maguk Caminóját!
Fél hatkor már a mostani vendégfogadóban ittam az aktuális Godello-mat. A Godello egyébként az Albarino mellett az egyik tipikus fehér fajta Galíciában. Portugáliában Gouveio néven ismert, és azonos Madeira egyik alap fajtájával a Verdelho-val, amely a 15. században terjedt el. Viszont nem szabad összetéveszteni a csak nevében rokon olasz eredetű Verdello és a spanyol Verdejo fehér szőlőkkel. (Már amennyiben bármelyik olvasóm éppen keverte volna :-).)
Kusza egy kicsit, de nézzük a fontosabb érzéseket, amikre volt ma időm a befordult rohanás közben:
- Hiszek benne, ha nincsenek álmaid, akkor nincs ami teljesüljön.
- Abban is hiszek, hogy ha nem teszel érte, akkor álom marad és örökre frusztrálni fog, hogy miért nem éred el. Sok embert látok, aki csak nyavalyog, de nem tesz semmit. És közben boldogtalan, szemrehányó, majd ellenséges és irigy lesz.
- Mit tehetünk ellene? Elérhető, reális távon meghatározott részcélok, amelyek visznek a cél felé.
- Mi ezzel a baj? Sok "céltudatos" embert ismerek, aki nem boldog. Mert mire a kitűzött célt elérik, már vannak újabbak. Lehet már nem is emlékszik arra, hogy boldog akart lenni, amikor az előzőt kitűzte. Majd, ha autóm lesz! Majd, ha nyaralhatok! Majd, ha házam, férjem/feleségem, gyerekem lesz. Vagy ha elutazhatnék ide/oda, ha lecserélem az autómat, ha nyugdíjba mehetek 40 évesen, ha megoldom a cégnél ezt, vagy azt... És közben ezek akár teljesülhetnek is, de nem veszed észre, nem örülsz neki, nem értékeled, mert már új célok vannak.
- Emlékszem, amikor beköltöztem életem első kertes házrészébe... 15 éve volt. Ültem a lépcsőn, néztem a susogó diófát és úgy éreztem, itt fogok megöregedni. Erre vágytam! Örültem, de 10 évvel később már zavart, hogy megnőtt a forgalom, hogy van kertszomszéd, akivel nem mindig felhőtlen a viszony. De akkor és utána sokáig megéltem a boldogságát...
- Olvastam egy mondást: ha valamit nem tudsz elérni, akkor vágyj arra, amit eltudsz. Nem vitatom, hogy ez nekem túl passzív hozzáállás. Hiszek az egyéni akaratban, erőben és a lehetőségekben. És az álmokban is!
No és akkor mi következik a fentiekből?
Azt hiszem az, hogy gőzerővel dolgozhatsz az álmaidon, de közben ne felejts el örülni minden egyes lépcsőfoknak, minden állomásnak, minden napnak! Legyen terved, mert egyébként nem fog sikerülni. De ne a cél frusztráljon, ne akkor légy boldog, ha eléred!! A Caminón minden egyes megtett kilométer, minden keserves, vagy éppen könnyű megérkezés után ott a következő nap! Végig lehet-e menni, lehet-e elég lelki és testi erőd, ha minden nap elszomorít és boldogtalanná tesz, hogy még nem vagy Santiagoban? Aligha! Sőt szinte semmi más nem érdekel, mint hogy eléred-e a kitűzött falut, ahol végre ehetsz egy jót, vagy álomra hajthatod a fejed. És akkor büszke vagy! Ha feltört, ha görcsöl, ha fáj, de megcsináltad! És hányszor érkezel haza azzal az érzéssel, hogy ma sem fejezted be, ma is fel kellett állnod, és ma is megy a verkli otthon... És ettől hányszor érzed magad boldogtalannak? Vagy értéktelennek?
Menj tehát az ÚTON, valósítsd meg céljaidat, legyenek álmaid, de tudd, hogy csak lépésről lépésre megy! És maradj boldog az ÚTON! Nem lehet boldogságod feltétele a végcél! Örülj minden napnak, amit megoldottál, ami tovább visz a következő napra, aztán a következőre, és így tovább...
Közhelyes? Persze! De mégis nagyon nehéz így élni.
No, erre tanít engem a Camino! Mert nem Santiagóba megyek, hanem haza! De az ÚT otthon is folytatódik. És örülök minden napnak, ami közben történik. Például a mostani házinénim kedvességének, amint meg van róla győződve, hogy jól beszélek spanyolul :). A zseniális pörkölt szerű "cuccos" marhának, amihez igen jól megy ez a 2007-es Tempranillo-Garnacha házasítás Riojaból. A mellettem lévő asztalnál vacsorázó bolgár párnak, akiknek nosztalgikus élményei vannak Magyarországról és viszont.
Fél 10. Megyek aludni! Ennyi filozófia elég mára ;)...
|
Fotógaléria: Portomarin - Leboreiro
|
