25.nap, 2010. szeptember 21.: Rabanal del Camino - Ponferrada (33km, 10 óra)
19.30, a Bierzo Plaza Hotel szobája
Hosszasan próbáltam a magzati pózból összeszedni magam... Alig fél órája érkeztem, de eddig nem nagyon bírtam mozdulni.
A Camino nem adja könnyen magát. És közben tanít, megaláz, de felemel. A mai nap legerősebb érzése, hogy van, amikor úgy érzed mindent megtettél. Elérted, megcsináltad, megdolgoztál és szenvedtél érte! Révbe értél, és megérdemled, hogy boldogan megélhesd a sikert! Hogy megnyugodhatsz végre, mert megérte!
De az élet olyan, mint a Camino! Egyszer csak azt veszed észre, hogy mindez semmi, hazugság és ámítás... Mert újra fel kell állnod! Akármennyire húz a pillanatnyi boldogság, vagy éppen szomorúság, de minden erődet összeszedve, keserves fájdalommal, de TOVÁBBMÉSZ! És minden megtett méter, minden egyes lépés csak jobban fáj. És megérkezel, de nem érzed, hogy megérte. Mert ott maradtál volna... De holnap ismét tovább mész...
21.30 Bierzo Plaza Hotel téren lévő étterme
Egy kád forró víz és 1 óra kellett hozzá, hogy végül erőm legyen lemenni. Először csak a teret és a városházát akartam megnézni, de végül - mintha nem lett volna elég mára - elmentem a Templomosok Kastélyáig.
Kivilágítva lenyűgöző, olyan igazi mesebeli. Holnap arra megy tovább a Camino. Iránytűmmel bemértem, hogy reggel pont jó szögben fog sütni a nap, így majd csinálhatok fotókat. Aztán hátha szerzek valami rendes pecsétet is a zarándok útlevelembe, mert a recepción készségesen kaptam egy vállalati bélyegzőt. Ez a kis levezető séta, amelyet egy trottyos öregember gyorsaságával, égetően fájdalmas gyulladt Achilles ínnal, és dagadt bokával, valamint az alsógatya által feltört lágyékom miatt (ebből még lesz gáz szerintem) szétrakott lábakkal tettem meg - meghozta az étvágyam :).
A pincér a Templomosok városában, egy frekventált szálló éttermében csak annyit tud angolul, hogy "nincs angol nyelvű étlap". Aztán spanyol és kéz-láb technikával tisztázzuk, hogy egy gazpacho szerű levest kérek, utána meg csirkét salátával. Látom a megvetést az arcán :). Ez egy rendes hely: van hal, rák, antilop, kenguru, meg vagy 20 féle marha alkatrész... de csirke az nincs. OK, legyen steak, de kis adag, és médiumra sütve, és sült krumplit nem kérek. Csak grillzöldség és saláta.
A leves neve salmonejo (ejtsd: szalmoneho), ami valami zöldséges, mustáros (olyan ezer sziget öntetre hajazó ízű) krémleves volt, benne tisztított rákhúsok darabkák úsztak. Zseniális volt! Benne van életem top 10 levesében. Aztán megérkezett a "kisadag", két tenyérnél nagyobb, 2 cm vastag steakem, hozzá grill gomba és grill paprika. És egy főtt tojásos tonhal saláta :). Hogy ezt miként találták ki? No mindegy. Első ránézésre ízlésemnek kicsit kevésbé volt megsütve, pedig én "medium rare" szeretem. De az alapanyag nagyon jó minőség volt, remekül érlelték és durvára tört sóval szórták sütés után. Nagyon jó volt!
Már Bierzo borvidékéhez közel járok, tehát bort is innen választottam. Kis üveges vörösben csak a Dominio De Tares 2006-os Cepas Viejas tétele volt. 60 éves Mencia tőkékről származik, és 9 hónapot érlelték spanyol, francia és amerikai tölgyben. Illata elegáns, fűszeres, pici gyümölcs, a hordó nem tolakodó, egy pici szárított sonka. Kóstolva nagyon jó egyensúlyban, érett tanninok, szép savak, hosszú ás ásványos. Ízjegyeiben szintén fűszeresség dominál. Remek, elegáns darab!
(Most veszem észre, hogy mit kóstolok. Gyaloglásomba egy pihenő napot iktattam be Villafranca del Bierzoban. Oka Bierzo fő és nekem az egyik kedvenc fajtám, az ősi Mencia. Szerettem volna meglátogatni néhány pincét, ha már erre visz az utam. És nem véletlen az egyezés sem. Legalábbis ezzel bíztattam magam. Az egyetlen pince, aki válaszolt megkeresésemre pont ők. Hozzájuk megyek kóstolni!)
A mai nap alatt is hányszor voltam fenn és lent... Itt ülök ezen a gyönyörű téren, szeptember végén este 10-kor egy szál ingben, és egy gyönyörű Menciat iszom, egy remek vacsora után. 3 órája még zokogva rogytam össze... De hát ez is az ember képessége. Feláll, továbbmegy, összeomlik, feláll, boldog lesz, összeomlik... és tetszőleges kombinációban kezdődik elölről.
Milyen volt a mai nap?
Hosszú napnak ígérkezett, ezért reggel 9-kor már úton voltam. Reggel a jobb bokám inai feletti duzzanatot baljósan szemlélgettem: nem hiányzik egy ínszalaggyulladás. Gondoltam elmegyek patikába és veszek rá valamit. Első pofára esés: a legközelebbi patika Molinaseca-ban van, ami kb. 26km gyaloglás. Hajrá!
A fájdalmat elég hamar bejárattam és ütemesen haladtam felfelé kb. 1500 méter magasságba. Itt ismét megelőztem mindenkit. Ez az én terepem, jól bírom szusszal :). Első 10 perces megállóm a Camino híres Cruz de Hierro-ja, vagyis a Vaskereszt. Hogy pontosan ki és mikor állította a homályba vész. Állítólag egy 12. századi utazó már megemlíti leírásaiban. A zarándokok évszázadok óta egy-egy követ hoznak otthonról, vagy az útról és elhelyezik a lábánál. Ennek köszönhetően mára ez 3-5 méter magas domb lett. Én is vittem követ, és egy német srácot megkértem fotózzon le a kereszttel.
A Montes de Leon-on vezető hegyi út egyébként csodálatos természeti környezetben vitt. Füves legelők helyett harsány zöld, törpe zanót-féle adja meg az alpesi hátteret a számos sötétbarna-fekete mintás tehénnek és a birkanyájaknak. A zanót mellett folytatódott a tegnapi csarab mező, amelyet magasabban tényleg alpesi Erica váltott fel, és rengetek őszi kikerics. Gyönyörű volt. A legmagasabban pedig borókafélék, és páfrányok jelentek meg.
Úgy félúton (16km) található Acebo faluja, ahol a Katolikus egyesítés uralkodói Ferdinánd és Izabella alapítottak menedékházat kifejezetten a zarándokoknak.
Ugyanis - főleg télen - nagyon veszélyes volt az út ezen szakasza egyhuzamban a hegyeken át. Szokásos palás kőzetből emelt középkori házacskákkal és számtalan kis fogadóval megáldott kedves kis falu lett belőle. Itt álltam meg ebédemre, egy könnyű, csak zöldségekből álló, de harsogóan friss salátára és két fröccsre. Fél 3-kor indultam tovább, gps-em szerint 18 órakor már Ponferrada-ban lehetek.
Amivel nem számoltam az az, hogy innen 8 km-en keresztül az út különböző meredekségben 1400 méterről 600 méteres magasságra esik. Az elején még jól haladtam a két botomra támaszkodó "4 lábas" technikámmal, ami megóvta térdeimet és bokámat. Ezek aztán félúton elfáradtak, és az utolsó kilométereket káromkodva tettem meg Molinasecáig. A kövek között meredeken lefelé ívelő ösvényeken egy valami vígasztalt: ez a fránya pala az oka a Bierzo boraiban remekül érvényesülő ásványosságnak :-).
Molinaseca egyébként ideális végcél lehetne a Rabanaltól való gyaloglás során. A hegyi terepen bőven elég a 24km, és ahogy észrevettem az emberek 90%-a nem is ment tovább. Történelmi hangulatú hely a Meruelo folyó partján. Eredete 1188-ig nyúlik vissza, amikor Casa de Molina néven menedékházat alapítottak itt is a zarándokoknak. Később élettel teli, több szép templommal rendelkező városkává fejlődött. Szépen karbantartott középkori utcák, házak, remek panziók és éttermek mindenhol. A kifelé vezető szakaszon még 4 csillagos szálló is volt.
Egy folyóra néző éttermet választottam, annak is egy kis téren lévő asztalkáit egy rövid pihenőre. Fröccs, kávé, víz. Majd meg haltam, hogy tovább kell mennem.
Alig értem a városka szélére, újabb probléma tűnt fel. Rossz alsónadrágot vettem, ami meggyűrődött, és szépen, alattomosan kidörzsölte az ágyékomat. Lépésenként egyre élesebb lett a felületi dörzsölés okozta fájdalom. Nem volt mese. Lementem az útról és a zsákomból előszedve egy másikat, levetkőztem. Különösebben nem érdekelt, hogy merre járok. Egy nagy tölgyfa alatt a manőver közben - amitől persze telement a nadrágom és a zoknim valami szúrós, száraz bogánccsal - feltűnt, hogy nem egy távoli fűnyíró, hanem maga a fa brummog.
Egyszer csak 4-5 db, 3cm-es lódarázs kezdett érdeklődni irántam. Biológus nagyapám szerint nem bírják az izzadtságot - emlékeztettem magam a gyerekkori jó tanácsra. Észrevettem, hogy az egyik darázs "beszólt" a többieknek, mire vagy újabb 5 keveredett elő. Így gondoltam nem várom meg, míg százan lesznek. Csupasz hátsóval kapkodtam össze a cuccom és vágtáztam arrébb, mielőtt megtámadnak. Utóbb láttam, hogy a jelenetet egy juhász féle és vagy 100 bamba birka szemlélte, tisztes távolból :). Kínlódásom ellenére is jót szórakoztam magamon. Ez hamar elmúlt, hiszen alig értem ép ésszel, lábbal és bőrrel Ponferradaba.
De most, vacsora után, ezen sorokat írva: újra szép az élet :).
No végül nézzük hol is vagyunk? Ponferrada az utolsó nagyobb település Santiagoig (kb. 70 ezer lakos). A Sil folyó mellékfolyójának, a Mino-nak, az El Bierzo nevű völgyében fekszik hegyekkel körülvéve. Nevének jelentése Vas-híd. A hidat Osmundo, Astorga Püspöke építtette a 11. században, kifejezetten a zarándokúton való átkelés érdekében.
A város kétségtelenül arról a leghíresebb, hogy egészen 1311-ig a Templomos Lovagrend székhelye volt és a Nagy Mester rezidenciájának adott otthont. II. Ferdinánd Leoni Király 1178-ban adományozta a várost a rendnek, hogy védje a Compostelába tartó zarándokokat.
A 16.000 m2-es Templomos kastély robosztus, mégis igazi meseszerű vár. Feloszlatásuk után több nemes vetélkedett érte, de XI. Alfonz Lemos Grófjának adományozta. 1486-ban viszont a Spanyol Királyi ház tulajdonába került.
A kivilágított belváros hamar bejárható. Ha lenne napközben időm, több jó múzeuma is van, amiket turistásabb útra hagyok.
|
Fotógaléria: Rabanal del Camino - Ponferrada
|
