34.nap, 2010. szeptember 30.: Arzúa - Lavacolla (33km, 7 óra)
19 óra, Lavacolla, San Paio szálloda étterme
Nem itt lakom, hanem vagy 1km-re Xan Xordo faluban, az azonos nevű Pazo-ban. De szezonon kívül ott is zárva az étterem. Még szerencse, hogy a csoportok miatt több két és három csillagos szálló is tele van. Így visszasétáltam vacsorázni. Ezen a helyen pl. egy fiatal pincér tökéletesen beszél angolul, felüdítő, hogy érti mit akarok :).
Fura napom volt, mintha a Camino megmutatná az erejét. Egyrészt szállástól-szállásig mentem vagy 33km-tert, volt több emelkedő is, de meg sem kottyant. De ismét megcsillogtatta lelki hatását.
Indulás előtt összeakadtam tegnapi vacsoratársaim egyikével. Egy idős úr. Ő beszélt inkább, bár így utóbb, nem lehet véletlen. Norvég, 60. szülinapjára kapta az utat második feleségétől. Érzi, hogy egyedül más lenne, így csak fizikai kihívásnak érzi. Arról beszélt, hogy véleménye szerint a kereszt az élet szimbóluma. A hosszabb ága 60 évig tart, a rövidebb 60-tól, de a mennybe szólít. Anélkül, hogy bármit mondtam volna neki gondolataimról azt meséli, hogy üzletileg szinte mindent elért, amit lehetett.
A Világ 100 országában dolgozott, 40 éves kora után akár meg is elégedhetett volna az élettel. És itt, a Caminón, 60 évesen jött rá, hogy üzletemberként sosem volt ideje boldognak lenni... Az elmúlt 20 évben elfelejtett boldog lenni! És ez tragikus felismerés, mert úgy érzi, már kifelé megy... Búcsúzóul könnyes szemmel rám nézett, megveregette a vállam és azt mondta: "Menj az úton és ne felejts el boldog lenni!!"
Földbegyökerezett lábbal álltam és futkározott a hideg a hátamon. Ki Ő? Ki Ő, aki megerősíti azt, amire jutok zarándoklatom során. Talán a Caminon feltűnő korábbi életek egyik "ismerőse" tanít engem? ... Nincsenek véletlenek! Éld meg az utad, a mostot, az örömet, a boldogságot és légy hálás a mostért! Minden nap!
Ködben, párában indultam el. Az erdők csöpögtek a nedvességtől, a föld párát lehelt, mesebeli volt az egész. Azután, ahogy emelkedett a nap, lassan áttört a ködön, megcsillantak a harmatcseppek, furcsa fény derengte át a párát. Egy hatalmas eukaliptuszokkal körülvett erdei tisztáson olyan hatással volt rám a jelenség, hogy két karomat az ég felé emelve hangosan kacagtam. És megint megérintett a már ismert érzés, a semmiből jövő és indokolatlan boldogság. Most hagytam, hogy átjárjon, begázoltam a csillogó fűbe, amitől csurom víz lettem, de nem izgatott. Ma először fülhallgatón zenét hallgattam az IPhone-omból, ami jó ritmust adott. És ennél a résznél a Nihgtwish Gary Moor feldolgozása, az "Over the Hills" dob betétje szólalt meg, amire stílusosan levágtam egy légdobolást, majd a gitárszólónál egy léggitár bemutatót a sétabotjaimmal. Hangosan nevettem magamon, miközben - mint kiderült - két japán zarándok tátott szájjal nézte, amit művelek :-)). Ebben a hangulatban csörtettem tovább.
Az élmény hatására újabb gondolataim támadtak. Az rendben, hogy az út otthon is folytatódik, és meg kell találnom a boldogságot Santiagon túl is, minden nap. De a boldogság nem valakitől, vagy valamitől függ. Bennem van, belőlem fakad! Még nem én aktiválom, nem irányítom, és nyilván hatással van rá sok tényező. Itt most a gátló tényezők, az operatív kényszerek ki vannak iktatva. Csak én vagyok és a Camino! Ami sokszor fájt fizikailag, sokszor fájt lelkileg, de még sincsenek a mindennapok rongáló hatásai. No, ezt kell megőrizni, megtanulni. Hogy otthon a napi terhek ne legyenek többek, mint 10-40km gyaloglás, ami közben és utána is jöhet a boldogság, a megnyugvás. Nem lesz egyszerű, tudom...
O Pino-ban, ahová viszonylag gyorsan, 24km után délután 2-re odaértem, ettem egy helyi pizza szerűséget. És ekkor kaptam egy hívást otthonról, ami otthoni problémákra emlékeztetett és egyből meg is érintett, hogy otthon nehéz lesz megvalósítani azt, amit itt tanultam. Erre gyakran kell emlékeztetnem majd magam. 6 körül értem a szállásomra Xan Xordoba, a 3 óra alatt volt időm gondolkodni. Visszanyertem derűs gyaloglós hangulatom, de azért a fejemben motoszkált ez a kis közjáték.
Útközben feltűnően kevés emberrel találkoztam. A szervezett vándorlók eltűntek, feltehetően más ritmusban mennek. Lehet, hogy pont a "turnusok" között szálltam meg és mentem tovább. Mai célom előtt - egy 3 fős fiatal spanyol társasággal együtt - elkapott a Galíciai televízió. Megkérték, hogy felvennék a menetelésünket. A fiatalok elmondták, hogy ők 4 napja indultak Sarriából. Fizikailag és lábilag is teljesen kivoltak, megkapták a magukét ők is. Nem csináltak belőle titkot, hogy azért népszerű ez az 5 napos út, mert megkapják a "papírt" a végén, de csak 1 hét munkahelyi szabadság - ahogy fogalmaztak.
Az étteremben először összetalálkoztam a Sarria hotelből ismerős házaspárral, akikről kiderült dánok. Emlékeztek rám, hogy én vagyok a rohanós az útról :). Segítettem nekik rendelni, mert már egész jól értem mit akar egy pincér spanyolul. Aztán norvég ismerőseimmel futottam össze a vacsora végén. Asztalukhoz invitáltak és nagyon jót beszélgettünk ismét az élet dolgairól. Nagyon meghatódott, hogy beleírtam naplómba a reggeli beszélgetést. Megállapítottuk, hogy ezen a reggelen találkoznunk kellett...
Lavacolla a régi időkben az utolsó állomás volt a szent városba való megérkezés előtt. A zarándokok megtisztultak a helyi kis folyóban. Holnap reggel megborotválkozom, felveszem tisztán tartott nadrágom. És úgy tervezem, hogy dél körül megérkezem Santiago de Compostelaba.
|
Fotógaléria: Arzúa - Lavacolla
|
