Útleírások

Egyiptom - Sátorral a Fehér Sivatagban
Horvátország - Zadar környéke
Horvátország - Tavaszi hosszú hétvége Dubrovnikban
Indonézia - Jáva és Bali, Hong Kongi kitérővel
Kuba - 1400 km négykeréken
Madeira - Téli túrák az örök tavasz szigetén
Olaszország - Nápoly és környéke
Olaszország - Toszkána: Borok és etruszkok nyomában
Spanyolország - Őszi séták Barcelonában
Spanyolország - La Manga-i csillagtúrák
Spanyolország - El Camino
Szent Jakab nyomában
2010-09-16, Madrid
2010-09-17, Léon
2010-09-18, Hospital de Orbigo
2010-09-19, Astorga
2010-09-20, Rabanal del Camino
2010-09-21, Ponferrada
2010-09-22, Villafranca del Bierzo
2010-09-23, Bierzo, Menciak nyomában
2010-09-24, O Cebreiro
2010-09-25, Triacastela, Vilavella
2010-09-26, Sarria
2010-09-27, Portomarin
2010-09-28, Leboreiro
2010-09-29, Arzúa
2010-09-30, Lavacolla
2010-10-01, Santiago de Compostela
Praktikus információk
Törökország - Gulettel az ókori Lykia nyomában
Törökország - Kappadókia
Törökország - Kappadókia reloded
Törökország - Kappadókia full time
Törökország - Őszi túra csecsemővel
Törökország - Isztambul
Törökország - Kalandozások É-Mezopotámiában
Törökország - Lykiai út


Borok

 Borfajta leírások
 Borkostolás Jegyzetek
Borfesztivál-2007
Kis "Syrah"-alista kóstolás
A Sangiovese magasiskolája
Rendhagyó Hungaricum kóstoló
Furmintológia és Nagy Furmint-kör
Miért éppen Grúzia, Törökország és Bulgária
Dalmát bortúra - 2011 július
Spanyolország - Katalán bortúra
Török bortúra - 2013május
Portugál bortúra - 2014 április


Extrák

 Vendégkönyv
 Képtár


2010-09-29, 16.30, Arzúa, Pazo de Santamira fogadó (a szobámban)


Elég paprikás hangulatban vagyok. Egyrészt szarrá áztam, és még mindig esik. Így kevéssé sem tudom élvezni ennek az 1700-as évekbeli udvarháznak a gyönyörű tavacskás kertjét, és valóban tetszetős panorámáját. Pedig elképzeltem milyen jó lesz sütkérezni, igyekeztem is időben ideérni.

(Mostantól Toto-t hallgatok a kis úti hangszórómon és jó a kedvem is ? )

Reggel még úgy voltam vele, hogy ma sétálgatós napom lesz. Kedvesen elbúcsúztatott a házinénim, és hamar elhagytam Leboreiro-t a kis középkori kőúton, majd az öreg kőhídon. Viszonylag lazán, olyan 1,5 óra alatt besétáltam a 6 km-re lévő Melide-be. Neve a feltételezett alapító Vizigót Mellitusból származik. Az útikönyv szerint tipikus zarándok feeling van, aminek az oka, hogy itt találkozik „Francia út” a „Camino Primitivo”-val. Ez utóbbi már a 15. században is létezett. Egyrészt az Oviedo-n és Lugo-n keresztül érkező, másrészt a Cebreiro megmászását elkerülni vágyó zarándokok itt csatlakoztak vissza az útra. Emiatt már nagyon korán sok és jó minőségű kórház és menedékház épült itt, valamint két korai román stílusú temploma van, amelyek Santiago egyházi fennhatósága alá tartoztak. A belvárosban az egyik templom és egy hatalmas öreg pálma előtt áll Galícia legrégebbi köztéri kőkeresztje a 11. századból.
A két zarándok út találkozásánál található a 14. században létesült Szent Kereszt kolostor és kórház, amelyet a Ferencesek alapítottak.

A városkában 1 órát töltöttem el, ittam egy kávét és egy pohár friss narancslevet. O Cebreiro után ismét találkoztam az 50-es úrral, ki Astorgában pulóvert vett, amikor én cipőt. Fél 11-kor neki indultam a hátra lévő 13 km-nek. Végül érdekes módon a lassabb menés fárasztott, így felvettem az utóbbi napokra jellemző meditatív rohanást, ami eltünteti a fájdalmat, és valami rejtélyes energiát mozgat bennem. Egyszer álltam meg egy hihetetlenül kék lombozatú, és hosszú, oszlopszerű törzzsel rendelkező eukaliptusz erdőnél, amilyenekkel már tegnap is találkoztam. Mindemellett a növényzet egyre inkább mediterrán jelleget vett fel: sok a ciprus, a babér és füge. A pálmák egyre nagyobbak és öregebbek, hatalmas törzses jukkák, és kaktuszok vannak a kertekben.
Útközben kifigyeltem egy spanyol és egy német nyugdíjas csoportot, akit szervezett piknikkel vártak egy erdei tisztáson. Beszarás… :). Viszont találkoztam egy idős angol hölggyel, aki térdszorítóban és bicegve, de Saint-Jean-Pied-de-Port-ból jön, ami több mint kétszer annyi, mint az én távom! Nagyon megható volt!

Fél kettőkor megálltam egy gyors lencselevesre az Iso patak partján lévő Ribadiso-ban, amely évszázadok óta ad menedéket és kórházat a zarándokoknak. Végül 19km után, kb. fél 3-kor már Arzúra határában voltam, amikor el kezdett szakadni az eső. Gondoltam semmi gond, mindjárt ott leszek. Ezzel szemben további 3km-tert kutyagoltam a város északi szélén túl lévő szállásomra, amit 4 körülre találtam meg. Elnézve a várost továbbra is hihetetlenek találom, hogy szerda kora délután pont úgy néz ki, mintha hétvége lenne. Minden zárva, de még a patikák is, sőt a vendéglátó egységek legalább fele. Tudom: siesta! Egyszer a spanyol kormány már kimutatta, hogy mennyi kára van az országnak ebből a mezőgazdaságból származó régi szokásból és el akarta törölni. Ugyanis manapság már nehéz magyarázni, hogy egy légkondis bank, iroda, vagy gyár miért nem működik napközben? Akárki, akármit mond, de ezt nem dolgozzák le este. Ugyan olyan korán ott eszi őket a fene az éttermekben, mint a turistákat. Barcelonában pl. a katalánok nem is tartják ezt a szokást.

Csurom vizesen érkeztem meg a meggyőző toszkán villára emlékeztető, de a fogadtatásom során kicsit „spanyolosra sikerült” szállásomra. A szakadó esőben sokáig kerestem, hogy a kihalt kertben mit is kellene csinálnom. Recepció, vagy egyéb felirat nincs. Végül találtam egy táblát, amire ki van írva, hogy egy másik épületben vannak, és csengessek a kapuhoz közel. Kimegyek, keresem a csengőt. Nincs! Végül kiderül, hogy kapun belül van. Hogy csengetek, ha zárva van a kapu? Csöngettem is szorgalmasan, közben szakad az eső. Végül megjelenik egy hölgy esernyővel, hogy „hola, hola”. Látom az arcán, rendes vendég nem jön szieszta időben. Mondom foglalásom van, be is mutatkozom, mondom az iroda nevét is. Nem találja, szakad az eső. Ránézek a válla mögött a papírra, én vagyok az 1-eske – bökök rá a nevemre. Mire mondja, hogy adjam oda a „passeportémat”. Szakad az eső, én még mindig ott állok bokáig vizesen. Ha most előkotrom az esőkabátom alól agyon ázna az útlevél is, így mutogatom a némbernek, hogy mintha esne. Hátha leseik neki, és beenged valami száraz helyre.
Végül be is terel egy külön épületbe, ahol 4 szoba van, majd megint „passeportézik”. Elkezdem levenni az esőkabátom, amiről kb. 2 liter víz folyt szanaszét a folyosón, és amin hatalmas sáros cipőnyomokat is hagyok. És közben mosolyogva, már magyarul mondom neki, hogy szépen leveszem a vizes cuccom, átöltözöm, és ha már nem szakad, akkor átviszem a passeportémat és ledugom a torkodon! :). Ért magyarul, mert vagy háromszor elnézést kér, és mutogat, hogy száradjak meg, és vacsora előtt is remek lesz az a K. passeporte. Később hallok 3 újabb szerencsétlent köszöngetni az esőben, de tőlük már nem kért útlevelet. Ezt hívják visszacsatolásos tanulásnak :).
Tudom, tudom, Gyuri mondta: ezek itt mind ki vannak képezve, hogy két nappal a cél előtt se felejtsük el, hogy a zarándoklat kemény dolog. Először fizikai, majd lelki lecke, és végül a tolerancia és türelem :). Nekem abból egyre kevesebb van. Még ha sütne a nap és a kertben feküdhetnék egy pohár cava-val… De az az igazság, hogy ma ebéd közben az jutott eszembe, hogy hiányozni fog valahol ez a zarándok életmód. Pl. ekkora terhelés mellett jó sokat eszem, mégis fogytam a gatyáim szerint.
De azért már haza akarok menni! De hát pont azt csinálom :).

Arzúa városa a belvárosig elég kis semmilyen vidéki kis város. A belvárosban meg már szakadt az eső, talán holnap reggel látok belőle valami érdemit. Amit tudni kell róla, hogy valószínűleg már a római kor előtti időkből származik, és a zarándok idők kezdetén születő leírásokban Villanova-ként emlegették, később vette vissza régi nevét. Sok csoda történt itt, például egyszer egy szegény zarándok kenyeret kért egy asszonytól, aki azt válaszolta, hogy elfogyott. A zarándok azt válaszolta, hogy akkor kívánja, hogy a kő kenyérré változzon számára, de ha nem mondott igazat, akkor a kenyér kővé. Az asszony otthon megdöbbenten látta, hogy az eltitkolt kenyér tényleg kővé változott. (És azóta bosszúból néhol a zarándokok kőkemény kenyeret kapnak.. Vagy már megint csak gonoszkodom :) ? )

Vacsi után vagyok. Kétségtelenül van stílusa a helynek. A borlap igen remek. Szezonon kívül csak menü van, de ez nem jelent problémát. A teremben van egy idősebb norvég pár. Egy spanyol anya, két egyetemista korú gyerekével, és van még egy nagyobb spanyol asztaltársaság. Mind zarándokok.
Leves helyett tészta salátát választottam. Az közép gyenge volt, de egyébként korrekt. A hal mediterrán stílusban otthon ritkán látott tökéletes állagban, kár hogy a sót nem ismerik. De megsóztam és remek volt. Végül egy mandula torta Santiago stílusban. Legalább megtudtam, hogy minden második nap ezt ettem reggelire eper dzsemmel :). A pincér lányka lehet vagy 18, nagyon bájos és ahhoz képest, hogy az angolul legjobban beszélő 3 spanyolban van két hete, állandóan szabadkozik a kiejtése miatt. És remek fehér bort ajánlott. Már megint a Rías Baixas borvidék, egy Mar de Frades nevű 2009-es Albarino. Jól el vagyok ezzel a fajtával, ha éppen nem vörösre vágyom. Szép az egyensúlya, friss, jó savak, fehér húsú őszibarack, remek.

Közben az eddigi képeket katalogizáltam itt az étteremben, mert rövidesen nem fogok emlékezni melyik hol készült. Nem szeretek már egyedül lenni a szobámban, így jobb itt, ahol nyüzsgés van. Azt hiszem kicsit fejembe szállt a bor :). Ma ismét - mint legtöbbször - csak én vagyok egyedül. Jött közben még egy fiatal pár, és két 40-es hölgy együtt. Ha már túl van az ember a Caminon egyedül, jó lehet a párjával is, sőt… Nyilván más, de most már erre vágyom. És ahogy a képeket nézegettem elfogott a nosztalgia az út iránt. Életem ritka, és ebben a formában megismételhetetlen élménye. Haza vágyom, de hiányozni fog. Visszajövök?
Visszajövök! És megcsinálom az elejétől Leonig.
Fotógaléria: Leboreiroból Arzuába