33.nap, 2010. szeptember 29.: Leboreiro - Arzúa (19km, gyaloglás 5 óra, +2 óra megállók)
16.30, Arzúa, Pazo de Santamira fogadó (a szobámban)
Elég paprikás hangulatban vagyok. Egyrészt szarrá áztam, és még mindig esik. Így kevéssé sem tudom élvezni ennek az 1700-as évekbeli udvarháznak a gyönyörű tavacskás kertjét és valóban tetszetős panorámáját. Pedig elképzeltem milyen jó lesz sütkérezni, igyekeztem is időben ideérni.
Reggel még úgy voltam vele, hogy ma sétálgatós napom lesz. Házinénim kedvesen elbúcsúztatott és hamar elhagytam Leboreiro-t a kis középkori kőúton, majd az öreg kőhídon át.
Viszonylag lazán, olyan 1,5 óra alatt besétáltam a 6 km-re lévő Melide-be. Neve a feltételezett alapító Vizigót Mellitusból származik.
Az útikönyv szerint tipikus zarándok feeling van, aminek az oka, hogy itt találkozik "Francia út" a "Camino Primitivo"-val. Ez utóbbi már a 15. században is létezett. Egyrészt az Oviedo-n és Lugo-n keresztül érkező, másrészt az O Cebreiro megmászását elkerülni vágyó zarándokok itt csatlakoztak vissza az útra. Emiatt már nagyon korán, sok és jó minőségű kórház, valamint menedékház épült itt. Két korai román stílusú temploma van, amelyek Santiago egyházi fennhatósága alá tartoztak.
A belvárosban az egyik templom és egy hatalmas öreg pálma előtt áll Galícia legrégebbi köztéri kőkeresztje a 11. századból. A két zarándok út találkozásánál található a 14. században létesült Szent Kereszt kolostor és kórház, amelyet a Ferencesek alapítottak.
A városkában 1 órát töltöttem el, ittam egy kávét és egy pohár friss narancslevet. O Cebreiro után ismét találkoztam az 50-es úrral, aki Astorgában pulóvert vett, amikor én cipőt. Fél 11-kor neki indultam a hátra lévő 13 km-nek. Végül érdekes módon a lassabb menés fárasztott, így felvettem az utóbbi napokra jellemző meditatív rohanást, ami eltünteti a fájdalmat és valami rejtélyes energiát mozgat bennem. Egyszer álltam meg, egy hihetetlenül kék lombozatú, hosszú és oszlopszerű törzzsel rendelkező eukaliptusz erdőnél, amilyenekkel már tegnap is találkoztam. Mindemellett a növényzet egyre inkább mediterrán jelleget vett fel: sok a ciprus, a babér és füge. A pálmák egyre nagyobbak és öregebbek, hatalmas törzses jukkák és kaktuszok is vannak a kertekben.
Útközben kifigyeltem egy spanyol és egy német nyugdíjas "műzarándok" csoportot, akit szervezett piknikkel vártak egy erdei tisztáson. Beszarás :-D. Viszont találkoztam egy idős angol hölggyel, aki térdszorítóban és bicegve, de Saint-Jean-Pied-de-Port-ból jön, ami több mint kétszer annyi, mint az én mostani távom Leónból. Nagyon megható volt a vele való rövidke beszélgetés.
Fél kettőkor megálltam egy gyors lencselevesre az Iso patak partján lévő Ribadiso-ban, amely évszázadok óta ad menedéket és kórházat a zarándokoknak. Végül 19km után, kb. fél 3-kor már Arzúra határában voltam, amikor elkezdett szakadni az eső. Gondoltam semmi gond, mindjárt ott leszek. Ezzel szemben további 3km-tert kutyagoltam a város északi szélén túl lévő szállásomra, amit 4 körül találtam meg. Továbbra is hihetetlenek találom, hogy a szerda kora délután pont úgy néz ki, mintha hétvége lenne. Minden zárva, de még a patikák is, sőt a vendéglátó egységek legalább fele. Tudom: Siesta! Egyszer a spanyol kormány már kimutatta, hogy mennyi kára van az országnak ebből a mezőgazdaságból származó régi szokásból és el akarta törölni. Ugyanis manapság már nehéz magyarázni, hogy egy légkondis bank, iroda, vagy gyár miért nem működik napközben? Akárki, akármit mond, de ezt nem dolgozzák le este. Ugyan olyan korán ott eszi őket a fene az éttermekben, mint a turistákat. Barcelonában pl. a katalánok nem is tartják ezt a szokást.
Csurom vizesen érkeztem meg a meggyőző, toszkán villára emlékeztető, de a fogadtatásom során kicsit spanyolosra sikerült szállásomra. A szakadó esőben sokáig kerestem, hogy a kihalt kertben mit is kellene csinálnom.
Recepció, vagy egyéb felirat nincs. Végül találtam egy táblát, amire ki van írva, hogy egy másik épületben vannak, és csengessek a kapuhoz közel. Kimegyek, keresem a csengőt. Nincs! Végül kiderül, hogy a kapun belül van a csengő. Hogy csengetek, ha zárva van a kapu? Csöngettem is szorgalmasan, közben szakadt az eső. Végül megjelenik egy hölgy esernyővel, hogy "hola, hola". Látom az arcán: rendes vendég nem jön szieszta időben. Mondom foglalásom van, bemutatkozom és közlöm az iroda nevét is. Nem találja? de közben szakad az eső.
Ránézek a válla mögött a papírra: én vagyok az 1-eske - bökök rá a nevemre. Mire mondja, hogy adjam oda a "passeportémat". Szakad az eső és én még mindig ott állok bokáig vizesen. Ha most előkotrom az esőkabátom alól agyon ázna az útlevelem is - gondoltam, így mutogatom a némbernek, hogy "mintha esne". Hátha leesik neki és beenged valami száraz helyre. Az egész olyan Mr. Bean-es hangulatra sikeredett, de inkább csak utólag tudok rajta nevetni.
Végül beterel egy külön épületbe, ahol 4 szoba van, majd megint "passeportézik". Elkezdem levenni az esőkabátom, amiről kb. 2 liter víz folyt szanaszét a folyosón, amin később hatalmas sáros cipőnyomokat is hagyok. Én közben fogam között sziszegve, de mosolyogva, már magyarul mondom neki, hogy "szépen leveszem a vizes cuccom, átöltözöm, és ha már nem szakad, akkor átviszem a k.. passeportémat és ledugom a torkodon! :)". Ért magyarul, mert vagy háromszor elnézést kér. Mutogat, hogy száradjak meg, és vacsora előtt is remek lesz az a K. passeporte. Később hallok 3 újabb szerencsétlent köszöngetni az esőben, de tőlük már nem kért útlevelet. Ezt hívják visszacsatolásos tanulásnak :).
Tudom, tudom, Gyuri mondta: ezek itt mind ki vannak képezve, hogy két nappal a cél előtt se felejtsük el, hogy a zarándoklat kemény dolog. Először fizikai, majd lelki lecke, és végül a tolerancia és türelem :). Nekem abból egyre kevesebb van. Még ha sütne a nap és a kertben feküdhetnék egy pohár Cava-val? De az az igazság, hogy ma ebéd közben az jutott eszembe, hogy hiányozni fog valahol ez a zarándok életmód. Pl. ekkora terhelés mellett jó sokat eszem, mégis fogytam a gatyáim szerint. De azért már haza akarok menni! De hát pont azt csinálom :).
Arzúa a belvárosig elég kis semmilyen vidéki település. A belvárosban pedig már szakadt az eső, így semmire nem volt időm. Talán holnap reggel látok belőle valami érdemit. Amit tudni kell róla, hogy valószínűleg már a római kor előtt is létezett. A zarándok idők kezdetén születő leírásokban Villanova-ként emlegették, később vette vissza régi nevét. Sok csoda történt itt, például egyszer egy szegény zarándok kenyeret kért egy asszonytól, aki azt válaszolta, hogy "először mutasd a passeportédat!". ;-) No jó nem, a legenda szerint azt állította, hogy elfogyott. A zarándok azt válaszolta, hogy akkor kívánja, hogy a kő kenyérré változzon számára, de ha nem mondott igazat, akkor a kenyér kővé. Az asszony otthon megdöbbenten látta, hogy az eltitkolt kenyér tényleg kővé változott. (És azóta bosszúból néhol a zarándokok kőkemény kenyeret kapnak. Vagy már megint csak gonoszkodom?)
Vacsora után vagyok. Kétségtelenül van stílusa a helynek. A borlap igen remek. Szezonon kívül csak menü van, de ez nem jelent problémát. A teremben van egy idősebb norvég pár, egy spanyol anya, két egyetemista korú gyerekével, és van még egy nagyobb spanyol asztaltársaság. Mind zarándokok.
Leves helyett tészta salátát választottam. Az közép gyenge volt, de egyébként korrekt. A hal mediterrán stílusban készült, otthon ritkán látott tökéletes állagban. Kár, hogy a sót nem ismerik. De megsóztam és remek volt. Végül egy mandula torta Santiago stílusban. Legalább megtudtam, hogy minden második nap ezt ettem reggelire eper dzsemmel :). A pincér lányka lehet vagy 18 éves, nagyon bájos és ahhoz képest, hogy az angolul legjobban beszélő 3 spanyolban van két hete, állandóan szabadkozik a kiejtése miatt. És remek fehér bort ajánlott! Már megint a Rías Baixas borvidék, egy Mar de Frades nevű 2009-es Albarino. Jól el vagyok ezzel a fajtával, ha éppen nem vörösre vágyom. Szép az egyensúlya, friss, jó savak, fehér húsú őszibarack, remek.
Közben az eddigi képeket katalogizáltam itt az étteremben, mert rövidesen nem fogok emlékezni melyik hol készült. Nem szeretek már egyedül lenni a szobámban, így jobb itt, ahol nyüzsgés van. Azt hiszem kicsit fejembe szállt a bor :). Ma ismét - mint legtöbbször - csak én gyalogolok egyedül. Jött közben még egy fiatal pár, és két 40-es hölgy együtt. Ha már túl van az ember a Caminon egyedül, jó lehet a párjával is, sőt? Nyilván más, de most már erre vágyom. És ahogy a képeket nézegettem elfogott a nosztalgia az út iránt. Életem ritka, és ebben a formában megismételhetetlen élménye. Haza vágyom, de hiányozni fog. Visszajövök?
Visszajövök! És megcsinálom az elejétől Leonig. (És ahogy az a leírásból kiderült: 1 évre rá visszajöttem!)
|
Fotógaléria: Leboreiro - Arzua
|
