AZ ETRUSZKOK HANYATLÁSA ÉS BUKÁSA (AZ I.E. 4. SZÁZADTÓL)
Az etruszkok politikai és gazdasági befolyása az i. e. 500 körüli időszaktól gyengülni kezdett.
Az Etruszk Liga laza jellege, az egyes városállamok önálló terjeszkedési törekvései, majd később Latium, Samnium és Campania nagyobb városainak ligához aló csatlakozása ezt az irányítási rendszert működésképtelenné tette. Ahhoz már egy erősebb, központosított államszervezet kellett volna, amire a szövetség tagjai nem voltak hajandóak.
Miután Rómából i.e. 509/510 körül elűzték az etruszk Tarquinia dinasztia utolsó királyát, az immár független Köztársaság folyamatosan az etruszkok rovására terjeszkedett.
Eközben a szürakuszai központú Magna Graecia görög flottái a déli-itáliai területeket és tengeri útvonalaikat szorongatta. I.e. 474-ben Cumae (görögül Kümé) - a Nápolytól északra található ókori görög romváros - melletti tengeri csatában súlyos vereséget mértek az etruszk és az őket támogató karthágói hajóhadra. A szicíliai görög sereget I. Hierón (Szürakusza uralkodója i.e. 478-467-ig) vezette. A neki tulajdonított bronz sisakot - amelyen a csatára vonatkozó, Olümpiában felszentelt feliratok olvashatóak - ma a British Múzeumban őrzik. A csata következményeként az etruszkok elvesztették ellenőrzésüket Korzika és Elba szigete, valamint a Földközi tenger nyugati medencéjének hajózása felett.
Érdekes (de logikus) módon, az Appennini - félsziget nyugati oldal lévő Tirrén-tenger feletti uralom megszűnése fejlődést is eredményezett. Egyrészt a belső és északi (Pó - völgyi) etruszk földterületek mezőgazdasági művelése fokozódott, ami a földbirtokos osztályok megerősödését vonta maga után. Illetve a keleti, az Adria felé eső kikötők kereskedelme jelentősen fejlődött. Ezt - az i.e. 480-320 közötti időszakot - az etruszk klasszikus korszaknak nevezi a történelem, amely tetten érhető a szobrászat, a festészet és az agyagművesség leleteiben is.
Az i.e. 4. század elejétől kezdve Etruriát (vagy ahogy a latin és görög források nevezték: Tyrrheniát) állandó csapások érték. A rómaiak folyamatosan az - egyébként is ingatag - etruszk egységet bomlasztották. Egyes városokkal szövetséget kötöttek, másokat leigáztak.
Róma egyik legjelentősebb riválisa - az alig 30 kilométerre északra lévő - ősi etruszk Veii volt, amelyet gyakran tekintenek Etruria fővárosának. (Annak ellenére, hogy egységes állam hiányában ez nehezen értelmezhető.) Tekintettel arra, hogy évszázadokig uralta a Tiberis torkolatától északra fekvő só-lepárlókat is, rendkívül gazdag és kifinomult város hírében állt.
Plutarkhosz (római nevén Lucius Mestrius Plutarchus, görög származású életrajzíró, Camillus életrajzában így írt róla:
"Veii Etruria fővárosa volt, amely sem fegyverzetben, sem katonák számában nem volt rosszabb Rómánál, így gazdagságára és fényűzésére támaszkodva, valamint kifinomultságára és pompájára büszke lévén, számos tisztességes küzdelembe bocsátkozott a rómaiakkal a dicsőségért és a birodalomért. .......... Mivel a város mindenféle támadó és védekező fegyverrel, valamint gabonával és mindenféle élelemmel el volt látva, örömmel tűrték az ostromot."
A Veii elleni harcok prominens vezetője Marcus Furius Camillus (? - i.e. 364) római, censor, hadvezér, aki 5 ízben töltette be a dictator rangot is. Dictatorként 10 éven át próbálta az etruszk ellenállást megtörni.
Titus Livius történetíró szerint az egyre kimerültebb Veii, 8 év ellenállás után a Ligához fordult, hogy együttesen üzenjenek hadat Rómának. Ha hinni lehet a történetírásnak, az etruszk városok képviselői rendkívüli ülést hirdettek Fanum Voltumnae-be. Itt aztán rituális szertartás során az Istenségek tanácsát kérték, majd az a döntés született, hogy Veii-t magára hagyják.
Két évvel később, i.e. 396-ban a város Róma kezére került, mégpedig csellel. A legenda (és Titus Livius írása) alapján a rómaiak titkos alagutat fúrtak a város falai alatt, amely egyenesen a Juno istennőnek szentelt templomba vezetett. (Valószínűbb, hogy a város csatorna rendszerébe jutottak be.) Azért, hogy a védők figyelmét eltereljék az alagútba igyekvő légiósokról, Camillus átfogó támadást rendelt el. A falakon küzdő veii-i katonákat így belülről és hátulról is meglepték. Az etruszkok ősi városa elesett, férfi lakosságát lemészárolták, a nőket és gyerekeket rabszolgasorba vetették.
A hősként ünnepelt dictatort azonban nem sokkal ezután - i.e. 394-ben - megvádolták a zsákmány hűtlen kezelésével és száműzték. Állítólag sértett ártatlanságában azt kívánta, hogy Róma ismét bajba kerüljön és az ő segítségére szoruljon.
Erre nem is kellett olyan sokat várni. Rövidesen gall törzsek foglalták el a Pó-völgyét, az Adriai-tengerpart egy részét, egészen a mai Rimini térségéig. Kb. i.e. 387-ben benyomultak a belső etruszk területekre is a híres - hírhedt Brennus, az ún. szenonok vezérének irányításával.
Elsőként a mai Siena megye, Chiusi városának területén fekvő ókori Clusium-ot, az etruszk Clevsin városát ostromolták meg. A város Róma segítségét kérte, mire a gallok ellene fordultak. Marcus Terentius Varro római író szerint i.e. 390-re - míg Titus Livius történetíró által i.e. 387. július 16-ára - datált csatában a római légiók, a Tiberis egyik mellékfolyójánál, az Allia mellett, katasztrofális vereséget szenvedtek. Róma lakói hanyatt - homlok menekültek, Brennus harcosai pedig július 18-án az egész várost elfoglalták, kifosztották majd felégették. Egyedül a Capitoliumi domb szikláira épülő erődöt nem tudták elfoglalni.
Az ostromlottak úgy döntöttek, hogy követet küldenek egykori dictátorukhoz, Camillushoz, hogy térjen vissza és szabadítsa fel a várost. A követ egy bizonyos Pontius Cominius nevű plebeius volt, aki elereszkedett a tarpeius szikla titkos ösvényén. Lábnyomát azonban a gallok kifigyelték és a legenda szerint az éj leple alatt támadást indítottak. Azonban az egyik templomban tartott szent ludak gágogásának köszönhetően az akció elbukott. A fegyvert ragadó római helyőrség a gallokat visszaszorította. A harcokban igencsak jeleskedett egy Marcus Manlius nevű patrícius, aki később a vár megmentőjeként a Capitolinus előnevet kapta.
Camillus eközben összegyűjtötte az alliai légiók maradékát és a városból elmenekült férfiakat, hogy Róma felszabadítására siessen.
Ezalatt a város vezetése már éppen az ostromlók távozását akarta váltságdíj fejében megvásárolni. A történészek szerint a gallok nem hosszú ostromra voltak berendezkedve, malária és más betegségek is gyötörték őket, élelmiszer tartalékaikat felélték és valószínűleg északi földjeiket is támadás érte. Így nem volt ellenükre a zsákmánnyal történő hazavonulás. A hagyomány szerint a rómaiak épp az 1000 font arany lemérésével foglalkoztak, amikor Brennus, a győztes gőgjével, még a kardját is a mérleg másik serpenyőjébe dobta.
Ha igaz, akkor a méltatlankodó rómaiaknak adott válaszaként ekkor hangzott el a híres mondás: "Vae victis!", azaz "Jaj a legyőzötteknek!".
(Az ez a jelenetet ábrázoló illusztrációt Paul Lehugeur készítette: "Histoire de France en cent tableaux", Paris, 1886.)
Feltehetően inkább a legendák körébe tartozik, hogy eközben Camillus hirtelen megjelent katonáival és kijelentette, hogy a nép a dictator beleegyezése nélkül érvényes szerződést nem köthet, így az alku érvénytelen. Camillus elűzte hát a gall betolakodókat, majd üldözőbe vette és szétszórta őket.
A gall ostrom után Róma romokban állt, lakosai elhagyni tervezték. Állítólag kézenfekvő megoldás lett volna a kvázi üres Veiibe történő költözés. Maradásuk érdekében Camillus szenvedélyes beszédet intézett a néphez. Ezt követően Veii egy részét leromboltatta, hogy köveiből építhesse újjá a várost. Camillust emiatt nevezik Róma második megalapítójának.
Az i.e. 2. századra az etruszk városok teljes egészében a rómaiak kezére kerültek. Nyelvüket és kultúrájukat még sokáig megtartották, de egyre inkább romanizálódtak. I.e. 90-ben - amikor számos más itáliai városhoz hasonlóan - Római polgárjogot kaptak, a latin lett a hivatalos nyelv. Az etruszk civilizáció végleg feloldódott, de hatása sokféleképpen tovább élt a Róma Birodalomban.
