VOLTERRA
Ez az egyik legősibb toszkán település. A környező érchegységet már a neolitikumban is lakták, de számos lelet került elő a középső bronzkor (i.e. 17.-15. század) időszakából is. Az első etruszk falvak az i.e.10.-8. század körül jöttek létre.
Az i.e. 6. századra Velathri / Veltrri néven az egyik legfontosabb etruszk városállam lett, amelynek lakossága fénykorában elérte a 25 ezer főt. A környéken több nekropoliszt tártak fel, ezek Portone, Badia, delle Ripaie és Ulimeto. Az itt felfedezett hallotti urnákat és tárgyakat ma a Guarnacci Múzeum őrzi.
Az ún. Piano di Castello régészeti terület foglalja magába az egykori akropoliszt, azt a történelmi városmagot, amely megőrizte az etruszk civilizáció egyik legfontosabb városának múltját. Az ásatások már az i.e. 8. századtól kezdve sírokat, egy i.e.7. századi szentélyt és az i.e. 6. század végétől kezdve épülő városfalat tártak fel. Az i.e. 4. és 3. században ennek hossza kb. 7,28 km volt, amelyekbe boltíves kapukat építettek. Ezek közül pl. a Porta all'Arco ma is látható.
A hellenisztikus időszakban (i.e.3.-2. század) felújították az akropolist. Ebből a korból a várostól nyugatra egy lakónegyedet, komplex ciszterna-rendszert, templomokat és további sírkamrákat tártak fel.
A város gazdaságának alapját hatalmas ásványi erőforrásai és sóbányái adták. A Cecina folyó völgye összekötötte a tengerparttal, amely már az ókorban jelentős kereskedelmi útvonalnak számított. A település szintén értékes export cikke volt az ún. "varázslatos volterrai kő", az alabástrom. Az ebből az időszakból származó, alabástromból készült extravagáns halotti urnák lenyűgöző domborműveket ábrázolnak.
A leletek közül kiemelkedik az i.e.4.-1. századok közé datálható ún. "Inghirami sír", amely az egyik legismertebb késő etruszk sírkomplexum. Nevét a két felfedezőről, Jacopo és Lodovico Inghiramiról kapta. A Volterrai származású testvérpár műkedvelő, amatőr régésznek számított. 1861 májusában a saját villájuk közelében, Ulimeto nekropoliszában akadtak a földalatti sírkamára, egy füves halom alatt. A sír tufába vájt, középen egy faragott oszloppal alátámasztott köralakú kamrából áll. A körbefutó párkányon 53 db, díszesen faragott alabástrom hallotti urnát találtak, kb. 5-6 ember generációra visszavezethetően. Sajnos a sírkamra nem látogatható, de a leleteket Firenzében megcsodálhatjuk. 1880-ban a firenzei Palazzo della Crocettában (egykori Medici-rezidencia) létrehozták a Királyi Régészeti Múzeumot (ma Nemzeti Régészeti Múzeum).
Leghíresebb része az etruszk múzeum, amelynek kertjében felépítették a sír pontos földalatti mását és 1901-ben átszállították a kincseket.
A település az i.e. 3. századtól kezdve, hol a terjeszkedő Róma szövetségese, hol ellenlábasa volt. Pl. a második pun háború (i.e. 218-201) alatt Livy római író szerint gabonát és fát adott a hajóépítésekhez. A Sulla-féle polgárháborúk (i.e. 88-81) során - latin nevén Volaterrae - végzetes hibát követett el, amikor a vesztes felet támogatta. A győztes Sulla kétéves ostrom után i.e. 80-ban elfoglalta és a Birodalom gyarmatává tette. A lakosság összetételét is megváltoztatta azzal, hogy veteránjait letelepítette.
Julius Caesar és Octavianus alatt a város jelentős támogatást élvezett. Innen származott többek között, Aulus Caecina író, Cicero barátja is. Ez az időszak további növekedést és jólétet eredményezett. A város az 1. században színházzal, termálfürdőkkel gazdagodott, a prosperitásról sok római ház és villa mozaik- vagy márványpadlója, illetve festett falai árulkodnak. Fejlett volt az agyag és kerámia ipar, az amfora készítés, amelyre pl. a helyi borok exportja is épült.
Augusztus idejében a kikötőrendszer, az ún. Vada Volaterrana, a Fine és a Cecina folyók között helyezkedett el. Jelentős szerepe volt a belső toszkán területek ellátásában és kereskedelemében.
A 3. század elején keletkezett "Itinerarium provinciarum Antonini Augusti" - a legfontosabb római császári utak jegyzéke - azt írja, hogy a kikötő 25 mérföldre található Populoniától és 18 mérföldre Portus Pisanustól (Pisa egykori kikötője.) Idősebb Plinius (teljes nevén Caius Plinius Secundus Maior (i.sz. 23/24-79) római író, enciklopédista szerint fontos állomás volt az Itáliából Galliába vezető útvonalon.
A korai császári években állítólag innen származott Róma második püspöke, Szent Péter közvetlen utóda, Szent Linusz (latinul: Linus) pápa. A katolikus hagyomány szerint 67/68-tól 76/79-ig töltötte be hivatalát.
Az i.sz. 3. századra a város már vesztett jelentőségéből, egyes területei lakatlanná váltak. Római kisvárosként többször túlélte a gót inváziót, majd Bizánc fennhatósága alatt püspöki székhely lett. A longobárd uralom alatt is fontos regionális központ, sok épülete ebből az időszakból származik.
1193-ban lett önálló városállam, amelynek - más toszkán városi köztársaságokhoz hasonlóan - a firenzei terjeszkedés vetett véget 1472-ben. A város így konzerválódott középkori állapotában, amit a mai utazó örömmel fogad. Még a nyári szünetben is viselhető léptékű és zsúfoltságú hely, fantasztikus panorámával.
Mire odaértünk, a történelmi városkapu előtt lévő parkoló már megtelt, így a hegyoldalban találtunk megállóhelyet, ahonnan city buszok 2 euróért vittek fel az óvárosba. A látnivalók közül a következőket feltétlenül ajánlom.
Gyermekeink is örömmel vették birtokba a Medici-erőd parkját. Jelenlegi formáját egy 1292-ben épített korábbi vár, az ún. Cassero átépítésével nyerte el 1474-ben. A régi erőd az első komolyabb átalakításon 1343 körül esett át, amikor VI. Gualtieri di Brienne (1304/05-1356) athéni herceg volt Firenze ura. Az etruszk városfalhoz ekkor egy tornyot építettek az ősi kapu, a "Porta a Selci" másik oldalán. 1430-32 között az erődöt jelentősen kibővítették és a tűzérségi támadások ellen is megerősítették. Ennek egyik módja volt a falak lejtésének speciális kiképzése, ami miatt a lakók ezt a részt a "la scarpa", azaz cipő néven kezdték emlegetni.
A régi erődöt ("Rocca Vecchia") a négyzetalapú, sarkain kör alakú bástyákkal megerősített új résszel (az ún. "Mastio"-val) falakkal kötötték össze. Az ezek tetején futó gyalogjárdákról támadás esetén köveket dobálhattak, vagy éppen forró folyadékot, nyílzáport, később tűzérségi tüzet zúdíthattak az ellenségre.
Mindenképp nézzük meg az etruszk városfalakat, a régészeti parkot és az i.e. 1.század és i.sz. 42 között - Augustus és Tiberius idején - épült Római Színház romjait is.
Ez utóbbi közvetlenül a jelenlegi Porta Fiorentina di Volterra mellett található, amely Olaszország egyik legszebb és legjobban megőrzött császári korból származó színháza. Építőiről pontos ismereteink vannak. Azt a Caecinae család két tagja, Aulo Caecina Severo és Gaio Caecina Largo konzulok építtették. A 9 üléssoros nézőtér 1800-2000 személy befogadására volt alkalmas. A színház használata a leletek alapján a 3. század végén szűnt meg, ebből az időszakból egy fürdő komplexum maradt ránk.
A 13. században, a városfal egy szakaszának építésekor, egykori bejárata megsemmisült, a falakat a nézőtér felső részén helyezték el.
A maradványokat 1950-es években, Enrico Fiumi által végzett ásatások során tárták fel.
A Piazza San Giovanni-n áll Volterra katedrálisa, a Santa Maria Assunta-székesegyház és keresztelőkápolnája, amely a toszkán, románkori építészet csodálatra méltó példája. Az első történelmi adatok szerint 1120-ban szentelték fel. A 13. század közepi bővítést és a homlokzatot Nicola Pisano-nak tulajdonítják. A belső tér, amelyet a 16. században teljesen átalakíttatott Guido Serguidi püspök, három hajóval rendelkezik, impozáns, stukkó díszítésű oszlopsorokkal határolva. Jelenlegi állapotában az 1842-43-as felújítást tükrözi.
Leértékesebb műtárgyai:
- Mino da Fiesole márvány ciboriumja (az oltár felé épített mennyezet) 1471-ből.
- Az oltártól jobbra található faragott, fa szoborcsoport, amely Krisztus keresztről való levételét ábrázolja.
- Az oltártól balra a "Madonna dei Chierici", amelyet Francesco del Valdambrinónak tulajdonítanak.
- 16. század végi szószék, 13. századi szobrokkal.
- Addolorata kápolna 15. századi freskói.
Ki ne hagyjuk a "Guarnacci" Etruszk Múzeumot, amely még a 6-11 éves gyerekeket is lenyűgözte.
Mario Guarnacci (1701-1785) volterrai születésű író, régész és numizmatikus. Apja - az 1554-ben, I. Cosimo de'Medici toszkánai herceg által alapított - "Sacro Militare Ordine di Santo Stefano Papa e Martire" (azaz "Szent István pápa és vértanú katonai lovagrendje") parancsnoka, édesanyja pedig sienai patrícius család lánya volt. Tanulmányait kezdetben a volterrai piarista atyáknál folytatta, ahol olasz, latin, spanyol, angol és a francia nyelveket tanult. 16 évesen Firenzébe küldték nagybátyjához, Niccolo Silla Guarnaccihoz, a Medici udvar hivatalnokához, ahol latin és görög tudását tökéletesítette. 1720-tól a Pisai Egyetemen jogtudományokat folytatott. 1726 és 1757 között Rómában élt, ahol hivatalnokként kezdte, majd a Szentszék Legfelsőbb Bíróságának bírájává és elismert politikussá vált.
Szabadidejét azonban az antik kultúrák utáni kutatásnak szentelte, szenvedélyes régész is volt. 1738-tól kezdve több volterrai ásatást támogatott, a leleteket pedig gondosan rendszerezte. Eközben több ókori témájú könyvet is írt. Fő műve az 1767-es "Origini italiche", azaz "Itália eredete", amelyben kifejti elméletét, miszerint a görög és római kultúrák az etruszk civilizáció leszármazottai.
1757-ben visszaköltözött szülővárosában, ahol megépítette a Guarnacci etruszk múzeumot és könyvtárat. A további 25 évnyi szenvedélyes munkálatokat során attól tartott, hogy halála után az értékes gyűjtemény feldarabolódik és külföldre kerülhet. Annak érdekében, hogy - szavait idézve: "ennek az országnak a dicsőségére szolgáljanak", az 1761. szeptember 15-i adománylevéllel - majd 1770. januári végrendeletével - múzeumát Volterra városára hagyta. A nagy tiszteletnek örvendő, nagylelkű és elkötelezett tudós végül 1785. augusztus 21-én halt meg.
Olaszország leggazdagabb etruszk leletei egy földcsuszamlás során kerültek napvilágra, amikor elérhetővé váltak a temetkezési helyül szolgáló földtani rétegek. Művészettörténeti és történelmi ismereteinkből villantak be a híresebbnél híresebb halotti urnák és amforák domborművei, illetve festményei. A közel 600 darabos urna leletet, gazdagon díszített terrakotta és alabástrom edények, féldrágakövek, ékszerek, használati tárgyak, illetve klasszikus bronz szobrocskák teszik teljessé.
Köztük van a híres "Ombra della Sera" (Est árnyéka) nevű nyúlánk szobrocska, amelyet könnyen kortárs műalkotásnak is vélhetnénk. Holott az i.e. 3. századból származik. Feltehetően 1737 előtt szántotta ki egy parasztember, aki a történet szerint később egy francia régészt fogadott be az otthonába a vihar elől és kandallója mellé ültette. Miközben a szoborral szította fel a tüzet, a vendég felismerte benne az ősi etruszk remekművet, egy ún. fogadalmi szobrot. A lelet 1750 után került Mario Guarnacci tulajdonába.
Ha időnk engedi autózzunk el Montebradoni falu felé. Volterra határában, az út bal oldalán, az azonos nevű kemping közelében látható a látványos Le Balze nevű geológiai formáció. A hegyoldal üledékes, homokköves rétegeit az évmilliók eróziója szaggatta. A leszakadó sziklafalak az évszázadok alatt felemésztették az ősi etruszk nekropolisz egy részét, a városfalakat, templomokat és középkori házakat. Eközben azonban számos régészeti emlék is a felszínre kerül, mint pl. a híres urna leletek a Guarnacci Múzeumból.
A szédületes látványt nyújtó sziklákon méltóságteljesen ül a Badia Camaldolese, a kamalduli bencés remete rend kolostora.
(A rendet Campo Malduli néven, 1009/10 körül alapította a ravennai Romuald herceg (a későbbi Szent Romuald) egy lombardiai hercegi család sarja. 1027-ben kapott pápai jóváhagyást II. Sándortól. A rend tagjai a lelki tökéletességre törekedtek, sem egymással, sem a külvilággal nem érintkeztek. Sőt némasági fogadalmat is tettek, amelyet csak az év néhány napján (december 28. - január 2. között) függeszthettek fel.)
A hagyomány szerint ezen a helyen, egy barlangban élt a két 6. századi remete, Giusto és Clemente, a város későbbi védőszentjei. Giusto-t a város első püspökének is tartják.
A legenda szerint - a feltehetően - két testvér 537-ig észak-Afrikában térített, amikor a vandálok támadási elől elmenekültek. Volterrában letelepedve részt vettek az eretnekek elleni harcban, a lakosság evangelizálásában, valamint a gótok által ostromlott város védelmében. Állítólag Giusto egy érdekes fogással hárította el Totila osztrogót király ostromát. Ugyanis a város összes kenyerét összegyűjtötte és kosarakban eresztette le az ellenséges seregnek. Az adománytól a gótok úgy meglepődtek, hogy értetlenkedve felhagytak a támadással és elvonultak. Giusto-t ezután választották meg püspökké, de ő később mégis úgy döntött, hogy Clemente-vel együtt a közeli erdőben telepednek le. Haláluk éve nem ismert, de a hagyomány szerin június 5-én (pünkösd napján) haltak meg és remeteségük helyén temették el őket.
Itt hamarosan két kápolnát emeltek, amely zarándokutak célpontjává vált. A 7. század végén, a longobárdok inváziója során megsérült, de a város céhei újjáépítették és kibővítették.
1030 és 1034 között Gunfredo da Novara püspök, hogy megújítsa a két szent kultuszát, helyreállította és egyesítette a két kis kápolnát, létrehozva a "San Giusto al Botro" templomot.
Ezzel egyidőben, a közeli Monte Nibbio hegyen megalapította a bencés San Salvatorénak szentelt Badia Apátságot. 1113 körül az itt élő szerzetesek átvették Szent Romuald reguláit és a kamalduli fehér szerzetesek hagyományát.
A következő évszázadokban során mind a San Giusto al Botro templom, mind az Apátság gazdagodott és bővült. 1340 körül mindkét épület freskóit Giotto tanítványai készítették.
Az 1530-32-es firenzei ostromot az épület megszenvedte, de Giovan Battista Riccobaldi del Bava apát vezetésével helyreállították. A templom és a harangtorony azonban megőrizte koraközépkori megjelenését.
Az eredeti San Giusto al Botro templom az 1614-48 közötti földcsuszamlások során többször megsérült. 1648-ban jelentős része a szakadékba zuhant. Emiatt már korábban, 1628. október 28-án - Giovanni Coccapani építész tervei alapján - megkezdték a San Giusto Nuovo templom építését.
Az épület négyzetes alapját négy, 10. századi kőoszlop keretezi, amelyek valószínűleg a régi templomból származnak.
A kolostorban a 18. század második felétől kezdve jelentősen átépítési munkák kezdődtek, amelyet az 1767-es földrengés hátráltatott. 1808-ban Napóleon uralma alatt a szerzeteseket elüldözték, de azok 1816-ban visszatértek és befejezték a helyreállítást. Sajnos már akkor világos volt, hogy az évszázadok alatt a szakadékba csúszó földtani rétegek nem kímélték az építmény statikai alapjait. 1818-ban a kollégium tetejének egy része beomlott, a falakon jelentős repedések keletkeztek. A templomot támpillérekkel akarták megerősíteni, de az 1846-os rengés ismét súlyos károkat okozott.
A szerzetesek végül az újabb földrengéstől való félelem és a szerkezet instabilitása miatt elhagyták az apátságot és a San Francesco kolostorba költöztek. 1880-ban a templom és kolostor díszeinek nagy részét a Guarnacci Múzeumnak adományozták. Az épület állapota ezt követően folyamatosan romlott, folyosóinak teteje is beomlott.
Jelenleg (2021) többségi állami tulajdonban áll, de az állagmegóváson, illetve a romos állapotban való konzerváláson túl nincs vele távlati cél. Feltehetőn a következő évszázadok alatt elemésztik a Le Balze szakadékai.
Volterra alabástrom üzemei és boltjai nemcsak érdekesek, de kiváló ajándékvásárlási lehetőséget is kínálnak. Mi oly annyira beleszerettünk a városba, hogy a tervezett néhány órás séta helyett, egy estébe nyúló napi program kerekedett. De megérné 1-2 éjszakát itt tölteni, vagy akár csillagtúránk központjává választani.
|
Fotógaléria: Volterra
|
