BOLGHERI
Az azonos nevű boros apelláció névadó faluja, a történelmi Maremma vidékén, az ún. Etruszk Riviérán, vagy másnevén az Etruszk partvidéken. A környék Livornótól délre, egészen Rómáig az Etruszk Civilizáció magja volt. A Bolgherihez közeli Piombino és Populonia városok alapítói is etruszkok voltak. (Ha innen tovább indulunk Grosetton keresztül az Etruszk Liga szent helyeként azonosított Orvieto felé, akkor egy 300km-es túrán Magliano, Manciano, Saturnia, Poggio al Buco, Pitigliano, Sorano, Sovana falvak árulkodnak a gazdag történelmi múltról. Ez a kevéssé ismert és látogatott vidék megér egy külön kirándulást.)
Bolgheri és a környező hegyek is etruszk falvak nyomairól árulkodnak. A településeket két okból is dombtetőkön helyezték el: egyrészt azért, hogy elkerüljék a sík, mocsaras területen uralkodó egészségtelen, maláriával sújtott körülményeket, másrészt védelmi okokból. A szőlő ültetvények felé magasodó hegyoldalon ma is látható a Torre Donoratico (az egykori Donoratico kastély tornya), amelynek a helyén sziklába faragott sírok és kerámia leletek is az etruszk időkre nyúlnak vissza, kb. az i.e. 4. századra.
A római időkben az erőd elvesztette funkcióját. A környék egyszerű mezőgazdasági vidék volt, ahonnan az egykori földbirtokosok római villáinak maradványai kerültek elő. (pl. a legjobb állapotú a San Vincenzino villa, Bolgheritől északra, a Cecina folyó torkolatánál.)
A térségben a Római Birodalom bukása után, a VI-VIII. század között a lombardoknak sikerült stabil államalakulatot létrehoznia. A partvidék erődítményeit Liutprand (Luitprand) (kb. 680-744) longobárd király uralkodása alatt megerősítették, hogy védelmet nyújtson és megvédje a tengerparti területeket. Ezekre az időkre nyúlik vissza Della Gherardesca család eredete, amelynek múltja ősi longobárd nemesi családokig nyúlik vissza. Híres ősük Wilfrido della Gherardesca (másnéven Walfredo), aki valamikor a 7. század végén született és 756-ban halt meg. Apja Liutprand király megbízásából Pisa gastaldo-ja (egyfajta helytartó) volt. A szaracén kalózok betöréseinek kivédésére küldték Maremma partvidékére, ahol cserébe birtokokat kapott. Wilfrido rokonai közül nagyapja Pemmone Friuli hercege, nagybátyjai - Astolfo és Rachis - Lombardia Királyai voltak.
754 júliusában, a frank - longobárd háborúk idején Wilfrido - több más longobárd nemessel együtt - a mai Monteverdi Marittimo falu közelében egy Szent Péternek szentelt apátságot alapítottak, birtokaikat a kolostornak adományozva. Történészek szerint a hitbuzgóságon kívül ennek praktikus oka is volt. Az egyházhoz való csatlakozás lehetővé tette, hogy a vagyont megvédjék a keresztény hódítóktól. A feljegyzések szerint Wilfridó tíz éven át vezette a San Pietro kolostort, példát mutatva az engedelmességből és alázatból. Halálát követően a katolikus egyház szentként tisztelte.
A család szintén híres és szentté avatott tagja volt a pisai születésű Guido della Gherardesca (1060 - 1140. május 20.), akit San Guido néven tisztel a katolikus egyház. Valószínűleg kamalduli szerzetes volt, akit már életében szentként tiszteltek. Azért, hogy ne essen a büszkeség bűnébe, negyvenéves korában elhagyta szülővárosát és remeteként élt Donoratico közelében, ahol egy Szűz Máriának szentelt oratóriumot (kis kápolnát) épített. Halála után a szent hely zarándokok célpontjává vált. Maradványait 1458-ban III. Callixtus pápa engedélyével átszállították a Pisai Székesegyházba.
(A család története megérne egy külön misét. Az évszázadok alatt számos egyházi személyiséget, püspököt, sőt szentet, lovagokat, hősöket, borászat alapítókat, polgármestereket adott Toszkánának. Többek között a család tagja volt a független Volterra első polgármestere 1113-ban, de uralták Pisát és birtokokat alapítottak Szicíliában is. Utolsó politikusuk Giuseppe Maria della Gherardesca királyi szenátor, aki 1928. szeptember 22-től 1933. október 12-ig Firenze polgármesteri tisztségét is betöltötte. A mai is élő utódok között szőlő és földbirtokosok, vállalatvezetők és olasz televíziós személyiség is vannak.)
A Della Gherardesca család a 8. századtól kezdve alapvető szerepet játszott Bolgheri regionális fejlődésének történetében. Székhelyük feltehetően már a 10. század óta a Donoratico Kastélyban volt, amelynek azonban első írásos említése 1176-ból származik. Az erődítmény előtt állt itt egy Szent Kolumbánnak szentelt templom és kolostor is, amelyet a 12. században kibővítettek és ekkor épült meg a család rezidenciájaként használt, fapadlóval és tégla boltozatos tetővel rendelkező torony is. A vár 1447-ig védte a környéket, amikor is V. Alfonz (1394/96 - Nápoly, 1458. június 27.) aragóniai király (I. Alfonz néven Nápoly királya) serege felrobbantotta. Ezt követően a vár köré épült falu is elnéptelenedett.
Ekkor vált fontosabbá Bolgheri 8. századi múltra visszatekintő kastélya, amely szintén a család birtoka volt. (Egyes leírások szerint a kastély az 1200-as években épült, de feltételezem, hogy a korábbi erődítmény helyén.)
A 17. századtól kezdve a della Gherardesca grófok új lendületet és energiát adtak a terület gazdasági fejlődésének, amely az egész tengerpart legtermékenyebb területévé vált. A század végére két nagy szőlőültetvényt telepítettek, az egyiket San Guidóban, a másikat Belvederében.
A 18. század közepén Cammillo Pandolfo della Gherardesca gróf, aki neves borszakértő hírében állt, valamint fia Guido Alberto della Gherardesca - aki II. Habsburg Leopold toszkánai nagyherceg pincefőnöke volt - idejében a birtokok tovább fejlődtek. Az ültetvényeket és a technológiát francia mintára alakították ki. Előtérbe kerültek az egyedi adottságú termőterületek, pl. 1816-ban telepítették be a Capanne-dűlőt - ahol később a Sassicaia első szőlőültetvénye is volt - valamint a "Fondi di Castelluccio"-t, amely ma Antinori márki tulajdonában áll.
A 19. század elején Guidalberto Della Gherardesca ültette a mintegy 5 kilométer hosszú, 2540 fenséges ciprusfával szegélyezett sugárutat, amely az egykori családi remete és szent - San Guido - Oratóriuma és Bolgheri középkori városa között halad. Az útvonal az ókori Via Aurelia nyomvonalát követi. Mindezek mellett modern mezőgazdasági technikákat és újításokat vezetett be és lerakta a mezőgazdasági képzések alapjait. Sajnos a prosperitást és a szőlőtermesztést a filoxéra járvány teljesen elpusztította, az 1900-as évek után Bolgheri szőlőtermesztése a nulláról indult.
Az I. és II. Világháború, valamint az azt követő elsősorban mennyiségi szemléletű borpiac sem kedvezett a borvidék feléledésének. A borok többsége egyszerű volt, elsősorban folyóborént került forgalomba. Az a kevés borászat - ahol egyáltalán palackoztak - sem a minőségről volt híres. A Gherardesca család tulajdonában lévő Castagneto birtok egy fehér és egy vörös bort, valamit "Castello di Donoratico" néven egy édes Vin Santo-t hozott forgalomba. De '80-as években még az Antinori borok is Bolgheri Rosé-ra épültek errefelé.
Egy kivétel azért akadt borvidéken. A 11. századi piemonti múltra és több száz éves borkészítési tudásra visszatekintő Incisa család egyik tagja, Mario Incisa della Rocchetta márki az 1940-es években elhagyta Piemontot, hogy új feleségével a toszkánai Bolgheriben telepedjen le. Missziója volt, hogy a meglehetősen durva és rusztikus borokat készítő vidéken a francia Bordeaux stílusában készítsen nagy borokat. Ekkor alapította a Tenuta San Guido birtokot.
Erről később így írt:
"...kísérletem eredete az 1921 és 1925 közötti évekre nyúlik vissza, amikor pisai diák koromban, gyakran a Migliarinóban élő Salviati hercegek vendégeként az egyik szőlőültetvényükről származó bort ittam... amelynek ugyanolyan összetéveszthetetlen "illata" volt, mint egy érlelt bordeaux-i bornak..."
A márkit toszkán birtokának köves-kavicsos földje a Bordeauxra is jellemző "graves" (franciául "kavics") talajra emlékeztette. 1944-ben Cabernet-dugványokat hozatott Salviati márkinak, az észak-keleti, Ferrara tartományban található Migliarino városka közelében lévő birtokáról. Az első tételeket a helyi könnyű borokhoz szokott kritikusok nem fogadták kitörő örömmel. Közel 20 évig nem is került forgalomba, csak a birtokon lehetett kóstolni. A család és vendégei azonban hamar rájöttek, hogy ezek a borok a hosszabb érleléssel jelentősen "javulnak", sőt! A márkit ez további fejlesztésekre ösztönözte. A termelési technikák mellett a pincében is a francia modellt követték, a borokat hosszú, kis tölgyfahordós érlelésnek vetették alá. Végül - az azóta legendássá vált borukat - 1972-ben kezdték el forgalmazni "Sassicaia" néven.
A bor 1968-as évjárat volt. Az egyre népszerűbb borászat első komoly nemzetközi sikerét akkor aratta, amikor a Decanter által 1978-ban rendezett vakkóstoláson a Sassicaia győzedelmeskedett a világ minden tájáról érkező cabernet-k között. Majd 1985-ös évjárata az első olasz bor lett, amely 100 pontot kapott Robert Parkertől. (Még ha ez ma már nem is cseng olyan fényesen, a Parker körüli kialakult értékelési - businessek fényében.) Viszont a bor minőségéhez kétség sem férhet. Én, aki nem nagyon kedvelem a Cabernet Sauvignon-t és nem is ezt keresem Toszkánában, mégis minden alkalommal csodálattal adózom ezen bor előtt.
(Legutóbb 2020 októberében kóstoltam egy 2016-os tételt Bolgheriben és lenyűgözően iható volt. Üde, vibráló savszerkezet tette élvezhetővé ezt a nagyágyút, amely a fajta teljes érettségét tudta megmutatni. Az ára viszont nem teszi ihatóvá, nem is vásároltam belőle ;-) )
Ez volt a legendás "Szupertoszkán-"ok létrejöttének időszaka, amely nevet a nem őshonos fajtákra építő IGT-k (tájborok) kapták, mint pl. az Antinori márki Chianti Classicóban készülő Tignanello, vagy a Solaia nevű bora.
Mario Incisa az önálló eredetvédelmet tűzte zászlajául, amikor is 1983-ban elfogadták az első termelési szabályzatot a Bolgheriben készült borok érdekében. A márki sajnos még abban az évben elhunyt és munkáját fia, Nicolo folytatta tovább.
Érdekes, hogy a Sassicaia sikerei által inspirált termelők egyike sem volt helyi. Többek között 1977-ben Piermario Meletti Cavallari, Bergamóból érkezve alapította meg a Podere Grattamaccót. A már korábban helyben lévő Antinori testvérek közül Marchese Lodovico Antinori alapította az Ornellaia-t 1981-ben, míg idősebb testvére, Piero a Guado al Tasso-t 1990-ben. 1996-ban birtokot vásárolt a piemonti Barbaresco legendás borásza Angelo Gaja (Ca' Marcanda néven), az Allegrini család Venetóból (Poggio al Tesoro néven), vagy éppen Banfi Montalcinóból. Az egyetlen konzorciumi tag, aki Bolgheri szülötte volt, Eugenio Campolmi, a Le Macchiole borászat alapítója.
Az 1983-as szabályokat még sokan elég tágnak tartották, így több mint 10 évet kellet várni, mire 1994-ben Bolgheri az új és szigorúbb termelési és borkészítési rendelkezésekkel DOC státuszt kapott. Ezzel párhuzamosan létrejött a Bolgheri Sassicaia DOC is, amely a világon egyedülálló módon egyetlen birtokra, a San Guido-ra korlátozódik.
A termelőket egyesítő és szabályokat felügyelő szervezet, a "Consorzio per la Tutela dei vini DOC Bolgheri" 1995-ben jött létre és első elnöke a legendás Sassicaia alapító Marchese Nicolo Incisa della Rocchetta lett.
2020-ra a tagság az eredeti 7-ről 60-ra, a szőlőterületek 190 hektárról mintegy 1110 hektárra bővültek. Köszönhetően annak a hírnévnek, amely okán Bolgheri borainak ára nemzetközi mértékkel mérve is kifejezeten magas. Gondoljunk csak a Cabernet mellett később nagy hírnevet szerzett két Merlotra, az Ornellaia Massetójára és a Le Macchiole Messoriójára.
2013-ban, 18 év után Nicolo Incisa márkit a konzorcium élén Federico Zileri Dal Verme váltotta, aki anyai ágon a Della Gherardesca család leszármazottja. 2019-ben pedig Albiera Antinorit választották a konzorcium harmadik elnökévé.
A magyarok két dolog miatt járnak itt. A borok és a Zwack család kávézója, a Caffe della Posta miatt. No és persze ez a skanzenszterű ékszerdoboz mindenképp megér egy misét.
A sztár borászatokat kifejezetten nehéz meglátogatni, ezért az itteni borok megkóstolására remek lehetőség az Enoteca Tognoni (www.enotecatognoni.it) étterem és borkereskedés, ahol akár egy Sassicaia is kóstolható pohárral.
2020 őszén az alábbi borászatokat látogattuk meg: Tenuta Dell'Ornellaia; Chiappini és a Tenuta Argentiera. (A róluk szóló leírást később feltöltöm.)
|
Fotógaléria: Bolgheri
|
