FIRENZE LÁTNIVALÓI - 1. RÉSZ
(Keresztelőkápola, Dóm, Campanile)
Először a Dómmal szemben álló Szent János Keresztelőkápolnát (Battistero di san Giovanni) csodáltuk meg. Feltehetően már a római időkben is egy épület állt itt, amelyet sokan egy Julius Cézárnak tulajdonított Mars-szentélynek tartanak, amelyet talán a Fiesole elleni győzelem emlékére állítottak. A környező ásatások egy római fürdő vendégfogadóját tárták fel, illetve 5. századi pénzérméket találtak. Ez alapján az is feltételezhető, hogy egy ókeresztény épület is állhatott itt.
Az épület kora keresztény stílusú nyolcszögletes alaprajzot követ, de sok részletében inkább klasszikus római, valamint bizánci építészeti hatást mutat. Antik jellegű szerkezete, a boltívek rendszere alapján még Dante is úgy gondolta, hogy ókori épülettel állunk szemben. A külső, zöld-fehér színű, geometriai alalzatokból álló márvány burkolat teljesen eltér a korszak keresztény hagyományaitól, az is inkább római örökségnek tekinthető, amelyet az ismeretlen építőmester követett.
A Keresztelőkápolna első írásos említése egy 897-ből származó oklevélből származik. 1000 körül építették át, amelyet II. Miklós pápa szentelt fel 1059-ben. Mai formáját a 12. században nyerte el. Tetőzete 1128-ban, a kupoláján lévő kör alaprajzú, ablakokkal megnyitott tornyocska (ún. lanterna) pedig a Dóm példáját követve, 1150-ben készült el. A sarokpilléreket 1296-ban festették fekete-fehér sávosra annak érdekében, hogy szemben lévő Dómhoz hasonlítson. És valóban teljesen egységes hatást kelt.
A Kápolnának három bronz kapuja van, részben aranyozva. A déli kapu a legrégebbi, amely eredetileg a keleti oldalon állt. Később helyezték át a Paradicsomi kapu kedvéért. Andrea Pisano műve, 1330-'36 között készült el. A velencei mesterek által öntött bronz kapu 28, egyenként 53×40 cm-es domborműből áll, amelyekből húsz Keresztelő Szent János életének fontos eseményeit, az alsó nyolc pedig az erény allegóriáit ábrázolja.
Az északi kapu elkészítésére 1401-1402 telén a város vezetés pályázatot írt, amelyre 7 neves művész pályázott. Az eredeti pályamunkák közül az első két helyezést elért a mai napig fennmaradt, a Palazzo del Podesta (másnéven: Bargello) múzeumában látható. A nyertes - az akkor még csak 23 éves - Lorenzo Ghiberti lett, aki egy új eljárással költséghatékonyabban, egyben tudta kiönteni domborműveket. A zsűriben helyett kapott a város akkor leggazdagabb bankára, a Medici-klán alapítója, Giovanni di Bicci de' Medici is. A kapu végül 1424-re készült el. 28db, 39×39 cm-es dombormű alkotja, amelyből 20 Jézus életét, míg 8 a négy evangelistát és négy egyházatyát ábrázol. A déli kapuhoz képest a perspektíva használata, valamint az emberek, a tájak és növények kidolgozása sokkal részletgazdagabb és fejlettebb.
A Dómmal szemben lévő - leginkább megcsodált - kapu, a keleti. Erre Ghiberti már pályázat nélkül kapott megbízást. Élete fő műve, amelyről később Michelangelo azt mondta, hogy "méltó lenne arra, hogy a Paradicsom kapuja legyen". Ezért is nevezik Paradicsomi kapunak. Az építész Vasari szerint pedig ez a kapu "a földkerekség legszebb és legtökéletesebb műve". Ghiberti 27 évig dolgozott rajta és 1452-re készült el. Amikor a megrendelők meglátták, úgy döntöttek, hogy egy ilyen remekművet a dómmal szemben kell elhelyezni. Ekkor cserélt helyet a mai déli kapuval. A kapu mérete 521×321 cm, a domborművek mérete egyenként 80×80 cm, amelyből így 10 kép készült. Ezek fentről, mindig balról - jobbra haladva az alábbiakat ábrázolják:
1: Ádám és Éva teremtése; kiűzetés a Paradicsomból
2: Ádám a földet műveli; Káin testvérgyilkossága
3: Az özönvíz; Noé bárkája; Noé áldozata és részegsége
4: Ábrahám a három angyallal; Sára a sátorban; Hágár a pusztában; Izsák feláldozása
5: Ézsau és Jákob története: Ézsau Izsákhoz megy; Ráhel és Jákob; Izsák megáldja Jákobot
6: József és testvérei Egyiptomban; Benjámin zsákjában megtalálják az aranypoharat; a testvérek visszatérése Kánaánba
7: Mózes átveszi a törvénytáblákat
8: Jerikó falai leomlanak; Józsua átkel a Jordánon
9: Dávid harca a filiszteusokkal; Góliát legyőzése
10: Salamon fogadja Sába királynőjét
Érdekesség, hogy az egyik jelenetben Jeruzsálemet Firenze helyettesíti, míg 10. ábrán a Dóm belseje látható. Az ajtószárnyak keretén, a növényi motívumok között 48 kicsi szobor és fej található. Ezek közül a bal ajtószárny jobb oldalán, alulról a 3. helyen található egy kopaszodó fej, amely maga Ghiberti arcmása.
A belső tér intarziára emlékeztető márvány borítása, az oszlopsorok közötti - a római Pantheonra emlékeztő - fülkék, a körbefutó ikerablakos, árkádos galéria lenyűgöző teret eredményeznek. A két római szarkofágon és Ranieri püspök kőkoporsóján kívül figyelemre méltó XXIII. János ellenpápa síremléke, amelyet 1425 és 1427 között készített Donatello és Michelozzo.
(Megjegyzés: Az ellenpápa megnevezés az 1378 és 1415/1417 között, közel 40 évig tartó ún. nagy nyugati egyházszakadás korára utal. A katolikus egyháznak ekkor két központja volt. Az egyik Róma, a másik Avignon. Az egyes országok és uralkodók hatalmi érdekeik mentén álltak az egyik, vagy másik oldalra. János, eredeti nevén Baldassare Cossa (1370-1419) Nápolyi elszegényedő nemesi család sarja volt, ezért katonának adták. Egyidőben még kalózkodással is foglalkozott, de végül az egyház szolgálatába lépett. Később a Bolognai Egyetem jogi karán szerzett doktorátust. Hamarosan bíboros lett, majd Firenze hathatós támogatásával a Bolognában összegyűlt bíborosok 1410. május 17-én pápává koronázták. Ekkor vette fel a XXIII. János uralkodói nevet. Legfőbb célja az egyházszakadás megszüntetése volt, természetesen úgy, hogy ő legyen az egyetlen pápa. Ehhez próbált szövetségeseket találni, amit Zsigmond magyar király személyében talált meg. Egyértelműen a király támogatásával 1414. november elejére, a Bodein-tó északi partján fekvő Konstanzba zsinatot hirdettek. A zsinaton azonban - nem várt fordulattal - Zsigmond azt képviselte, hogy az akkor szám szerint 3 különböző pápa mondjon le és csak egyet válasszanak helyettük. A krónikák szerint ennek az elvárásának nagy számú fegyveressel is hangot adott. János ezt elkerülendő megszökött a zsinatról, de később a magyar király visszavitette. 1415. május 29-én megfosztották pápai trónjáról és a rajnai palotagróf börtönében raboskodott 1418-ig. Az időközben megválasztott egytelen pápa, V. Márton végül felmentette és 1419. június 23-án bíboros-püspöknek nevezte ki. A börtönévek alatt meggyengült szervezte miatt azonban 1419. december 22-én meghalt. Síremlékét Cosimo Medici rendelte meg.)
A keresztelő kápolna után elég hamar sokkot kapok, amikor látom, hogy kb. 100 méteres sor áll a Santa Maria del Fiore Bazilika előtt, amit egyszerűbb Firenzei Dómnak hívni.
Szerencsénkre egy magyar idegenvezető meghallja tipródásunkat és eligazít, hogy a tömeget csoportokban engedik be és gyorsabban halad, mint ahogyan látszik. Valóban 15 perc alatt bejutunk a keresztény világ 4. legnagyobb templomába.
Egykor itt egy római udvarház állt, amelynek a helyére építették a 4.-5. században az ún. Santa Reparata katedrálist. Nevét egy mártírhalált halt lányról kapta. A bizánci háború során lerombolták, de a 7. és a 9. század között újjáépítették. A 11. században egy kriptát és két harangtornyot toldottak hozzá. A Santa Reparata templomban volt eltemetve többek között II. Miklós pápa és Itáliai Konrád.
A növekvő lélekszámú Firenze azonban kinőtte a régi épületet, ezen kívül a vezetés úgy gondolta, hogy a város nagyságához és erejéhez méltóbb és nagyobb épület dukál. A tanács 1294-ben döntött az építkezésről, de az alapkövet csak 1299. szeptember 8-án rakták le. A régi katedrális köré építették az újat és azt csak 1375-ben bontották el.
Az építkezés többször leállt, többek között a munkálatokat akkor vezető Giotto di Bondone 1337-es halála után az építkezés 20 évre abbamaradt. A főhajót 1378-ban, a mellékhajókat 1380-ban és szentélyt 1421-ben fejezték be. A híres - 42 m átmérőjű - kupola építése, valamint felállványozása is építészeti bravúr volt, szinte statikai csoda. Több mint 130 év után készült el, 1436. március 25-én IV. Eugenius pápa szentelte fel. A tetején lévő, jellegzetes, kör alaprajzú, ablakokkal megnyitott tornyocskát (ún. laterna) 1445-ben kezdték építeni és 1471-ben adták át.
A kupola tervezése és építése is megér néhány külön gondolatot. A tervek elkészítésére két mester kapott megbízást, Giovanni di Lapo Ghini és Neri di Fioravant 1367-ben. Az előbbi a korra jellemző gótikus konstrukciót képzelt el: vékony falakkal, magas ablakokkal és a kupola megtámasztására szolgáló külső támívekkel. A helyiek nem repestek ezért a gondolatért, egyrészt Firenze északi ellenségei is így építkeztek, másrészt Neri "rút és nehézkes pótmegoldásnak" tartotta a gótikus támpilléreket. Számára az ideális eszménykép a római Pantheon kupolája volt, amelynek pontos építési technikákáját akkor már nem ismerték. De hasonló megoldással találkozhatunk az ókori Perzsiában is. Neri nem hagyományos félgömb kupolát képzelt el, hanem egy alapvetően gótikus stílusú, de felfelé csúcsosodó, nyolcszögletű alapon nyugvó, nyolc egymásba futó dongaboltozat által alkotott kettős kupolát. Egy öt méter magas és 10 méter hosszú modellt készített, amelyet az épülő dómban állítottak ki. Később a város vezetése ragaszkodott hozzá, hogy templom építői és a felügyelők Bibliára tett kézzel esküdjenek arra, hogy az épületet a modellhez hűen fogják megépíteni.
A kupola építését Firenze városa az akkor 41 éves Filippo Brunelleschi (1377 - 1446. április 15.) építészre bízta 1418-ban. Akkoriban a kupolaépítés bevett technikája a zsaluzat építés volt, de ez ilyen méretekben eleve lehetetlen volt. Sem hosszúságban, sem mennyiségében nem létezett az állványzathoz elegendő fa. A látszólag megoldhatatlan problémát az ókorban azonban már többször megoldották. Az egyik legrégebbi, zsaluzat nélkül épített kupola az egyiptomi
Abydosban található, amely i.e. 3000 körül épült. Brunelleschi is az antik építészet felé fordult, többször járt Rómában, ahol romokat tanulmányozott.
Nagy hatással volt rá Marcus Vitruvius Pollio (i.e. 80-70 körül - i.e. 15) római építész, hadmérnök - Augustus császárnak ajánlott - írása, aki "De architectura libri decem" címmel írt mérnöki témájú tankönyvet. A könyvben leírt technikákkal épült többek között a római
Pantheon és Diocletianus fürdői is. A mű a csodával határos módon fennmaradt és 1414-ben egy svájci kolostorban fedezték fel. Később Brunelleschi munkája inspirálta, hogy Firenzében újra kiadják.
A kupola kiviteli tervezésekor Brunelleschi tehát ötvözte az ókori és a gótikus építészet eredményeit. Egyik fontos megoldása volt, hogy speciális halszálka falazással 64, spirálvonalú bordát hozott létre, amely segítségével a szerkezet már az építés alatt is önhordó volt. Így megoldotta az állványzat építésének, illetve hiányának a problémáját. Az építkezés méreteiről árulkodik, hogy 4 millió téglát használt föl, amelyek mozgatására több eszközt is feltalált, például egy tengelykapcsolóval ellátott emelődarut.
A Dóm monumentális méretű: területe 8300 négyzetméter, a hossza 153 méter, a szélessége 38 méter, a kereszthajónál 90 méter. Az oldalfolyosók boltívei 23 méter magasak, míg a kupola magassága 114,5 méter, ezzel a harmadik legmagasabb a világon. A kupola belseje eredetileg díszítés nélküli volt, a ma azt díszítő freskókat Vasari és Federico Zuccari 1572-'79 között készítette.
Az épületet kívülről nézve fontos tudnunk, hogy az eredeti, 13. század végi homlokzat tervet sohasem valósították meg egészében. Csak az alsó része készült el, de 1587-1588 között Francesco I de 'Medici parancsára azt is lebontották. Régi szobrai ma a Museum Opera del Duomo-ban, illetve Berlinben és a párizsi Louvre-ban találhatóak. Kevesen tudják, hogy Michelangelo 1501-1504 között készült Dávid-szobrát eredetileg a Dóm homlokzatára szánták, de hat tonnás súlya miatt végül erről letettek. 2010-ben azonban üvegszálas másolatát egy napra felállították az épületen.
Érdekes, hogy Firenze városa közel 300 évig nem tudott megegyezni az új homlokzat-díszítésről. Végül az 1864-ben kiírt pályázaton Emilio De Fabris (1808-1883) pályaművét hirdették ki győztesnek 1871-ben. A munkálatokat 1876-ban kezdték meg és 1887-ben fejezték be. Ma is ez a neogótikus burkolat látható, amely kétségtelenül harmonizál Giotto harangtornyával és a Baptistery-vel, de már építésekor is sokan túlzottan díszesnek találták. Kétségtelen, hogy ez a fehér, zöld, kékes, rózsaszínes és vörös márvány burkolat már-már giccses, de összhatásában mégis lenyűgöző. A környező tér szerkezete nem nagyon teszi lehetővé, hogy messziről tekintsünk rá, így minden oldalról eltörpülünk az épület nagysága mellett.
Ehhez képest a belső, de hatalmas tér egyszerű, szinte puritán. A már említett freskóktól eltekintve teljesen csupasz. Az 55-ből 44 eredeti, 14. és a 15. században készült ólomüveg ablaka viszont lenyűgöző.
Nekem különösen tetszett a Dóm alatt csak 1966-ban - a padlózat restaurálásakor - feltárt kora keresztény és római emlékeket hordozó, Santa Reparata katedrális romjait bemutató tárlat. A római házak, az ókeresztény járda, a mozaik- ill. vöröstégla-padlózat maradványain kívül freskók töredékei, síremlékek és a kupola építő Filippo Brunelleschi sírtáblája is látható.
Legnagyobb bánatunkra a kupola 91m magas mellvédjére vezető 463 lépcső a dóm belsejéből nem közelíthető meg, hanem újabb kinti sorban állás várt ránk. Ez viszont nagyon lassan haladt, hiszen egyszerre csak néhány ember fér el a lépcsőn. A reménytelen sorbanállás közben eleredt az eső és mivel gyermekeink ismét éhen haltak feladtuk.
Szintén nem egyszerű feljutni a 84,7 méter magas ún. "Giotto Campanile"-re, amely egy gótikus harangtorony, remekbeszabott márvány borítással. Névadó tervezője Giotto di Bondone, akit a Dóm első építőjének, Arnolfo di Cambio-nak 1302-ben bekövetkező halálát követően, mintegy 32 év leállást követően, 1334-ben jelöltek ki főépítésznek. 67 évesen energiáját a harangtorony tervezésére és építésére összpontosította. Az első követ 1334. július 19-én tették le. Első lépésként egy kb. 15-16 méter mély gödröt ástak az alapnak, ahonnan eltávolították az Arno folyó üledékéből származó kavicsot és iszapot, majd kemény kövekkel bélelték. Erre kb. 10 méter kavics és tégla réteg, majd 6 méternyi kézzel rakott téglafal került.
Giotto-nak mindössze 3 év adatott meg a nagy mű építésére, 1337-ben bekövetkező halálakor még csak az alsó szint volt készen. Az általa megálmodott márvány borításhoz a fehér Carrara, a zöld Prato és a vörös Siena márványbányáiból származik. Halálát követően az irányítást Andrea Pisano vette át, de a munka az 1348-as nagy Pestis járvány alatt több, mint egy évre leállt. A torony építését Talenti folytatta és 1359-ben fejezte be. Végül nem az eredeti Giotto terv szerint valósult, amely 122 méter magas lett volna. A torony szűk lépcsője így is 414 fokból áll.
A homlokzat szobrait és domborműveit olyan művészek készítették, mint maga Giotto és Pisano, valamint Luca della Robbia és a számunkra ismerősebben csengő Donatello.
|
Fotógaléria: Firenze 2020
Fotógaléria: Firenze 2006
|
