FIRENZE TÖRTÉNETE
A régészek nem egységesek benne, de a leletek alapján valószínű, hogy a Mugnone és az Arno folyók találkozásánál már az i.e. 10. és 8. század között volt egy település. Majd az i.e. 7. és 6. században az etruszkok használták az Arno gázlóját, kb. a jelenlegi Ponte Vecchio magaságában. Egyes tudósok szerint már közvetlenül a rómaiak előtt is volt itt egy település.
A jelenlegi város története az i.e. 1. századra nyúlik vissza, amikor i.e. 59-ben Julius Caesar veterán katonái Florentia néven kolóniát alapítottak az Arno jobb partján. A név jelentése "virágzó", ami alapján a folyó partján elterülő virágos mezők ihlették a névadást. Más vélemények szerint azonban a név a közeli Fiesole területén (ma Firenze része) egykoron élő Fiorinus nevű etruszk királyra utal, akit a folyó partján temettek el. Fiesole már az i.e. 4. században római kézre került.
A veteránok által emelt város a római építészetben gyakori, négyszögletes, katonai táborra emlékeztető szerkezetű, amelyet fallal vettek körül. A két, észak-déli és a kelet-nyugati főút derékszögben metszette egymást a főtéren, a Fórumon. Itt álltak a legfontosabb templomok és középületek is.
A belváros a mai napig megőrizte a római tervezést és a két főútvonal is létezik. Az ókori "Cardo Maximus" ma a Via Strozzi - Via degli Speziali - Via del Corso utak mentén, míg a "Decumanus" a mai Via Calimala - Via Roma mentén feküdt. Szintén fellelhetőek az ókori színház, az amfiteátrum és a közfürdők maradványai is.
Jézus tanai a 3. századtól kezdődően terjedtek a Florentiában, ez időre tehető az első keresztény templomok építése is. Róma bukása után Itália a terjeszkedő keleti gótok és I. Justinianus Kelet-Római (Bizánci) császár vetélkedésének színhelyévé vált. A véres háborúk során Firenzét 550-ben Totila (másnéven Baduila, Badvila (516-552. július 1.) gót király seregi szinte a földig rombolták.
A várost érdemben a frank uralkodó, Nagy Károly építtette újjá, aki állítólag a 786-os év karácsonyát itt töltötte. III. Leó pápa, 800-ban Római császárrá koronázta Nagy Károly frank uralkodót. Ez volt a későbbi Német-Római Császárság elődje, amely sajátos birodalmi szerkezetével és hűbéresi rendszerével számos őrgrófságot és hercegséget hozott létre. Később ez csúcsosodott ki az évszázadokig fennálló választófejedelmi rendszerben.
1000 körül Itáliát a Pápai Állam, kisebb-nagyobb őrgrófságok, hercegségek és a még mindig jelen lévő Bizánci Birodalom uralták, de Szicíliába betörtek az arabok, valamint lassan megérkeztek a normannok is. A következő térkép jól szemlélteti a helyzetet.
Firenze első őrgrófja I. Bonifác volt, aki 812-813 között uralkodott. A legnagyobb hatású grófok egyike azonban Nagy Hugó volt (950-1001. december 21.) 961-től haláláig, aki egyben Spoleto hercege is volt 989-től 996-ig. (Ezt a címet egyébként III. Ottó császár vette el tőle, csak hogy érezzük a hűbéresi rendszer lényegét.). Hugó 1001-ben Firenzét tette meg a Toszkán Őrgrófság székhelyévé. A város azóta is minden évben ünnepélyes misét tart a tiszteletére a Badia Fiorentina templomban.
(A térkép forrása: https://hu.wikipedia.org;Italy_1000_AD-hu.svg)
A 11. századra alakult ki az egyre befolyásosabb kereskedő és bankár dinasztiák, akiknek politikai szerepe is egyre erősödött. Ezekben az időkben Firenzében is számos - San Giminano-hoz hasonló - tornyot építettek. Részben erő- és gazdagság fitogtatás, részben védelmi célokból. Ezt a korszakot a történelem a "tornyok társasága" (Societa dei Torri) néven ismeri. A tornyokat később - nem kis részben az erősebb központi hatalom nyomására - lerombolták.
Az utolsó őr gróf egy hölgy volt, bizonyos Toszkánai Matilda őrgrófnő (1076-1115). A VII. Gergely pápa és IV. Henrik német - római császár közötti konfrontáció során a császár által vezetett birodalmi gyűlés a Pápát megfosztotta hatalmától. Erre válaszként Gergely 1076. januárjában kiközösítette és megfosztotta trónjától Henriket. A több fordulós vetélkedésben Matilda a Pápa oldalára állt. Többek között 1077-ben Canossa várában védelmet biztosított az egyházfőnek. Majd 1092-ben - IV. Henrik sokadik terület foglalási kísérlete során - Matilda seregei, a lombard városok támogatásával, végleg feltartóztatta a császárt.
Az őrgrófnő - 1115-ben bekövetkező halála után - kiterjedt birtokait a Pápai Államra hagyta, amely irat valóságát azonban sokan vitatták. A következő közel 100 évet is a Pápai Állam és a Német-Római Császárság közötti érdekütközések jellemezték, amikor az őrgrófi címet tíz, jellemzően német nemes viselte. Az utolsó közülük Sváb Fülöp (1177-1208), aki 1196-tól sváb gróf, 1198-tól pedig német király volt.
A 13. század ezt követő időszakában Toszkána városköztársaságokra aprózódott fel, mint a Firenzei, Pisai, Sienai, Arezzói, Pistoiai és Luccai Köztársaságokra.
Firenzében ebben az időben alakult ki a városi bíróság rendszere (ún. Podesta), amelynek érdekes szabálya volt, hogy a bíró nem lehetett helyi születésű, ezzel biztosítva elfogulatlanságát és tárgyilagosságát.
Ez a század a német-római császárt pártoló ún. ghibellinek és a Pápa mellé álló guelfek közötti vetélkedésről szólt. A két párt közötti erőszak 1215 húsvétján robbant ki, egy Rómeó és Júlia szerű történetben. Történt ugyanis, hogy a guelf-párti Buondelmonti család egyik ifjú sarja beleszeretett a ghibellin-párti Amidei lányba. Az állítólagos sérelem miatt az Amideik meggyilkoltatták az ifjút.
Az ezt követő, vértől sem mentes, zavaros időkből végül a guelfek kerültek ki győztesen 1250-ben. 1260-ban azonban - miután a várost vezető guelfek Montapert-nél csatát vesztettek Siena ellen - ismét a ghibellinek tértek vissza. De csak 1267 húsvétjáig, amikor is ismét fordult a kocka és a guelfeknek sikerült restaurálniuk hatalmukat.
1282-ben a céhek kezükbe ragadták a hatalmat és ekkor alkották meg a középosztály számára hatalmat biztosító új alkotmányt. A végrehajtó hatalmat a Primo Popoló (városi tanács) gyakorolta, amelyet a Signoria (városi kormány) nevezett ki. A város rendjéért pedig a Capitano del Popoló felelt, aki kezdetben 1000, majd később 2000 főből álló polgárőrséget irányított. A város vezetésében és vezető testületeiben a hét legmagasabb céh (bírák, posztókereskedők, pénzváltók, gyapjúszövők, selyemfonók, orvosok és gyógyszerészek, szűcsök) jelentős pozíciókat kaptak, akikhez később további 14 céh társult.
A céhek sosem voltak egyenlőek, a hatalmat a tehetősebbek gyakorolták. Tagjaikat nevezték "il popolo grasso"-nak, míg az úgynevezett "popolo minuto", vagy "grosso" réteghez a kisemberek, illetve a kismesterek céhének (arti minori) a tagjai tartoztak.
A legalacsonyabb réteget a napszámosok (braccianti) és a gyapjúkártolók (ciompi-k) képezték, akik még a testi fenyítést is kötelesek voltak elviselni. Kevesen tudják, hogy Firenzében ekkor még rabszolgákat is tartottak, akik többnyire Velence által elrabolt és eladott, Fekete-tengeri oroszok és más keleti népek voltak.
A guelf nemesek, gazdagok és a nép közötti ellentétek azonban egyre fokozódtak. A feszültség a Giano Della Bella (?-1306) - az egyik legősibb, ghibellin nemesi család sarja - által vezetett, ún. "mágnások" elleni lázadásba torkollott. A nép "bajnoka" erőszakolta ki az alsóbb osztályok nagyobb részvételét biztosító alkotmányt, az ún. "Ordinamenti della Giustizia"-t 1293 januárjában. Ezekkel az intézkedésekkel az ókori feudális és földbirtokos származású nemeseket kizárták a város kormányából, a kialakuló polgári réteg javára. A társadalom legalacsonyabb és legszegényebb rétegei ("popolo minuto") azonban továbbra sem részesültek a hatalomból.
A nemesség - az őket sújtó szigorú törvények ellenére is - megosztott volt. Ebben az időben dúlt az ún. "Neri e Bianchi" (feketék és fehérek) közötti konfliktus. Egyik részük a történelmi arisztokráciát alkotó, valódi nemes, ún. grandik (magnatik, potentatik vagy gentiluominik). Míg a másik csoport a gazdasági hatalmuk okán grandikká lett, "felkapaszkodott" nagypolgárokból állt.
Az ún. fehér guelfek a Cerchi család oldalán, míg a feketék a Donatiak pártján álltak (fekete guelfek).
A viszályok ellenére Firenze így is a késő középkor egyik legfontosabb európai városállamává vált. Gazdasági alapját a bankok és a textilipar képezte. Ekkor a "fiorino d'oro" (liliomos aranyforint) az egyik legjobb fizetőeszköz volt Európában.
A 13. század végén fokozatosan kiterjesztette hatalmát a környékre, többször is háborúba keveredve többek között Pisával, Luccával és Arezzóval. Firenze - Velence mellett - hamarosan Itália vezető városává nőtte ki magát, ahol virágzott a kulturális élet is.
Az 1340-es évekre azonban az egyes néposztályok közötti ellentét, a nemesség belső viszályai, illetve a háborúk magas költségei miatti hiány gazdasági válság rémével fenyegetett. A város vezetői a megoldást egy külső, pártatlan vezetőben látták. 1342-ben a polgármesteri széket VI. Gualtieri di Brienne (1304/05-1356) athéni hercegre bízták.
(Gualtieri, angol nevén VI. Walter, Brienne grófja, egy kalandos életű francia nemes volt. Apja jogán örökölte az Athén Hercege címet, de ténylegesen nem tudta átvenni örökségét. Olaszországban Conversano és Lecce grófja is volt. Ősei között találjuk Brienne-i Jánost (Jean de Brienne, kb. 1158-1237) keresztes lovagot, aki később jeruzsálemi király és konstantinápolyi latin császára is lett.)
Gualtieri a magas államadósság lecsökkentése érdekében drasztikus - de sikeres - gazdasági intézkedéseket vezetett be. Ennek része volt pl. az is, hogy kényszerkölcsönök fizetésére kötelezte a leggazdagabb réteget. Ezzel gyorsan ki is vívta ellenszenvüket. Mielőtt hivatala lejárt volna, a város alsóbb néposztályai szorgalmazták, hogy egy életre nevezzék ki Firenze urává. A támogatottságtól fűtve felfüggesztette az alkotmányt és hatalmának gyakorlása során megpróbált az ősi nemesi családokra támaszkodni, akik közül többen száműzetésben voltak.
Intézkedései azonban oly mértékben feldühítették a gazdag firenzei családokat, hogy kinevezése után alig tíz hónappal összeesküdtek ellene. Az Athéni Herceg - mely néven bevonult a város történelmébe - végül 1343. július 26-án, Szent Anna napján lemondott és elmenekült a városból. Emléke azonban tovább él a város mitológiájában, illetve művészetében.
A 14. században Firenzét több csapás is érte. Az Arno 1333-as áradása a város összes hídját elsodorta. Az 1348-as pestisjárvány idején pedig a lakosság közel 60%-a odaveszett. Giovanni Boccaccio szemtanúja volt a Firenzei járvány kitörésének, "Dekameron" című könyvében úgy becsülte, hogy százezren haltak meg egy év alatt.
Így írt róla:
"Elmondom tehát, hogy az Isten Fia üdvösséges Megtestesülésének immár ezerháromszáznegyvennyolcadik esztendejét írták, midőn jeles Firenze városában, mely szépségével felülmúlja mind a többi itáliai városokat, kiütött a halálos pestis, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdított a halandókra, hogy észre térítsen bennünket;
e pestis alig néhány esztendővel annak előtte bukkant fel a keleti országokban, s minekutána ottan rengeteg embert elpusztított, feltarthatatlanul harapódzott egy helyről a másra, s nyomorúságunkra a Nyugaton is elterjedt. És ellenében ugyan csütörtököt mondott minden okosság és emberi vigyázatosság, mellyel evégre rendelt városi biztosok a sok szennytől megtisztították a várost, megtiltották, hogy oda bárminémű beteg ember betegye a lábát, s bőven osztogatták a jó tanácsokat az egészség megóvására; nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem, melyeket újra meg újra, az elrendelt körmeneteken is, más módokon is intéztek Istenhez ájtatos emberek; körülbelül a mondott esztendő tavaszának elején kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai, mégpedig elképesztő módon."
(forrás: https://ectopolis.hu/irodalom/boccaccio-a-decameronban-allitott-emleket-kora-pandemiajanak/)
"Sokan az utcán haltak meg, éjjel és nappal egyaránt. Sokan mások a házukban vesztették életüket és csak abból lehetett tudni, hogy már nem élnek, mert a szomszédjaik érezték oszló tetemük szagát. Holttestek hevertek minden sarkon. A holttesteket kicipelték a házakból és az ajtó elé fektették, minden reggelre rengeteg halott gyűlt össze." /forrás: Henry Freeman. Medieval Theories & Disease Control, The Black Death: A History From Beginning to End (2016)/
A pestis előtt a gazdaság motorja az olcsó, kizsákmányolásra épülő munkaerő volt. A járványt követően már 1378-ban Firenzében - szinte egész Európához hasonlóan - paraszt és szegény lázadások törtek ki.
A 3 évig tartó népuralom a "Tumulto dei Ciompi" (Ciompi-k lázadása) néven vonult be a történelembe, amely időszak végére az arisztokrata Albizzi család vezetésével tettek pontot. Ebben az oligarchikus vezetésű időszakban a város ismét virágzásnak indult. Munkaerő híján a földtulajdonosok és iparosok kénytelenek voltak magasabb bért fizetni, valamint új technológiai megoldásokat alkalmazni. Így a járványból való felépülés Nyugat-Európa szerte gyors fejlődést és a városi lakosság megerősödését eredményezte a 15. század fordulójára.
Firenze 1406-ban Pisát, 1411-ben Cortonát, 1421-ben pedig Livornót is elfoglalta. Ebben az időszakban emelkedett fel a Medici-család is. A dinasztia első erős embere Giovanni di Bicci de' Medici (1360-1429) volt, akinek gazdasági erejére már féltékeny volt az Albizzi klán is.
Az ő fia Cosimo de'Medici (más néven Idősebb Cosimo, olaszul: Cosimo il Vecchio) (1389-1464), Firenze későbbi fejedelme. (A képen portréja látható, amely Pontormo 1519-1520 körül készült olajfestménye. Jelenleg a firenzei Uffiziben található.)
A családi vagyont és befolyást azután növelte szinte az egekbe, amikor az 1414-1418 konstanzi zsinaton a Medici-bankházat képviselve, a Pápai Állam pénzügyeinek befolyásos intézője lett. Kora egyik leggazdagabb bankárja volt, de emellett tudós és polihisztor is, aki az olasz mellett beszélt és olvasott latinul, franciául, németül, görögül, héberül és arabul is.
Bár a politikába nyíltan nem avatkozott bele, de így is elég sok ellenséget szerzett. Ezek élén állt Albizzi Rinaldo, akinek sikerült elérnie, hogy összeesküvés vádjával 1431-ben börtönbe vessék. Kapcsolatai révén a halálbüntetés helyett végül 1433-ban száműzték. Ezt követően Padovában és Velencében élt. A következő évben azonban az Albizziak - egyébként sem nagy - népszerűsége egyre csökkent. A Mediciek híveinek és bizonyára pénzüknek is nagy szerepe volt abban, hogy többségbe kerültek a városi tanácsban és így egy év múlva Cosimo-t vissza is hívták a száműzetésből. Az Albizzikat és híveiket viszont száműzték.
Cosimo hivatalosan semmilyen pozíciót nem viselt, eltekintve a gonfaloniere-től (szó szerint "zászlóvivő"; egy magasabb bírói cím), amit három időszakban is birtokolt. De valójában innentől kezdve, halálig Firenze tényleges urának számított. Alkotmánymódosítást kezdeményezett és vitt végbe, amelynek révén a nemesek politikai jogokat kaptak, de a biztonság kedvéért hatalommal járó tisztséget nem tölthettek be. Az egyszerű polgárok (az. ún. popolo minuto tagjai) azonban állami hivatalokat kaphattak, amivel tovább növelte népszerűségét a lakosság körben. A városi tanács sorába korábban sorshúzással kerültek tagok, de sikerült elérnie, hogy a jelöltek listáját egy bizottság (az ún. accopiatorék) állítsák össze, ahol hívei voltak többségben. Később még inkább biztosítani szerette volna uralmát, így államcsínyt hajtott végre, ami után támogatóiból létrehozta a Százak Tanácsát. Az ekkor kitört elégedetlenséget szövetségese, a Milánói Sforzák zsoldosaival fojtotta el.
Uralkodás alatt és bőséges anyagi támogatásainak hatására Firenze lett a kibontakozó reneszánsz művészet első központja.
Vagyonokat költött értékes, régi kéziratokra és könyvekre, amelyet a család későbbi tagjai, különösen unokája Lorenzo il Magnifico fejlesztett tovább. A könyvtár ma is abban az 1523-1526 között megépített "Biblioteca Laurenziana"-ban található, amelynek megtervezésére a szintén Medici VII. Kelemen pápa adott megbízást Michelangelónak. A több mint 10 000 latin, görög, héber, arab, szír és kopt nyelvű kézirat között őrzik - többek között - a legrégebbi Vergilius kéziratot a 4.-5. századból. Egy 10. századi másolatot Cornelius Tacitus római történetíró, konzul és kormányzó által az 1.-2. század fordulóján írott műből. Valamint az ún. Pandekták legrégibb kéziratát, amely I. Justinianus bizánci császár koráig visszavezethető, korábbi ókori jogtudósok műveinek kompilációja (válogatott gyűjteménye).
De Cosimonak dolgoztak olyan szobrászok is, mint Lorenzo Ghiberti (1378-1455), vagy Donatello (1386-1466).
1464-es halálát követően hatalmas tömeg kísérte végső útjára. Sírjára a "Pater Patriae" (a Haza Atyja) szöveget vésték.
Az uralkodásban őt követő Mediciek közül kiemelkedik unokája Lorenzo (vagy másnéven Il Magnifico = "Csodálatos") de'Medici (1449-1492), akinek idejében Firenze vált az itáliai szellemi élet és művészet központjává. (Talán Velencével párhuzamosan.)
Lorenzo halála után a firenzeiek fellázadtak a Mediciek uralma ellen. 1494-ben Piero-t, Lorenzo fiát, (1471-1503) testvéreivel együtt elűzték és az uralmat egy demokratikus nagytanácsra bízták. 1512-ben Giovanni de' Medici (1475-1521) (a későbbi X. Leó pápa) időszakában a hatalom ismét hozzájuk kerül. De csak 1527-ig, amikor ismét megfosztják őket hatalmuktól. A várost csak 3 évvel később, 11 hónap ostrom után, V. Károly császár spanyol katonáinak a segítségével sikerült visszafoglalniuk 1530-ban. Érdekesség, hogy a spanyol támadás elleni védelmi munkálatokban még Michelangelo is részt vett.
Ezt követően a Mediciek úgy döntöttek, hogy végleg leszámolnak alkotmányosság látszatával is. A fiatal Alessandro de'Medici, VII. Kelemen pápa (eredeti nevén: Giulio de' Medici, aki egyben feltehetően Alessandro apja volt) támogatásával véglegesen megszüntette a Signoriát (a városi tanácsot). A vezető polgárok csoportját örökre száműzték a városból. Magát Firenze hercegének kiáltotta ki és egyértelműen egyfajta önkényuralmi rendszert kezdett kiépíteni. Nem sokáig, ugyanis 1537. január 6-án, 27 éves korában egy rokona, Lorenzaccio de' Medici (1514-1548) házában meggyilkolták.
Utódja I. Cosimo de'Medici (1519-1574) lett, aki - miközben a köztársasági intézményeket teljesen felszámolta - Firenzét regionális hatalommá tette. Még 1530-ban feleségül vette Eleonóra hercegnőt, a nápolyi alkirály, Toledói Péter 16 éves leányát. Házasságkötése után kétszáz svájci és német gárdista vigyázott rájuk.
Hatalomra kerülése után korszerű hadsereget szervezett és felépítette Firenze tengerparti flottáját. 1557-ben elfoglalta a nagy rivális Sienát, amivel végképp elnyerte a helyiek támogatását. Az Arno vidékének, Arezzónak, Cortonának, Montepulcianónak, Volterrának, Pisának, Pesciának és Pistoiának az egyesítésével megalapította a Toszkán Nagyhercegséget.
.jpg)
Rezidenciáját az egykori - funkcióját vesztett - városháza épületében, a Palazzo Vecchióba-n rendezte be. Innen 1560-ban költöztek a Pitti-palotába, a későbbi mindenkori nagyhercegek rezidenciájába. Nevéhez és építészéhez, Giorgio Vasarihoz olyan épületek fűződnek, mint az Uffizi 1559-ben, vagy a Vasari-folyosónak nevezett egykilométeres átjáró a Pitti-palota és a Palazzo Vecchio között. A Firenzei Egyetemen orvostudományi fakultást alapított, de ő hozta létre a Firenzei Képzőművészeti Akadémiát is 1565-ben. A Szent István Lovagrend 1554-es létrejötte is neki köszönhető.
1569-ben V. Piusz pápától hivatalosan is megkapta a nagyhercegi címet.
Amikor 20 évnyi házasság után felesége meghalt, Cosimo elszigetelten élt a világtól és rá két évre, 1564-ben visszavonult. A kormányzást nem túl alkalmas fiára, Francesco-ra (1541-1587) bízta, aki I. Ferenc néven 1574-ben lett Toszkána nagyhercege.
Őt a nagyhercegi székben I. Ferdinánd (1587-1609), II. Cosimo (1609-1621), II. Ferdinánd (1621-1670), III. Cosimo (1670-1723.), Gian Gastone (1723-1737) követte. 1743-ban Gastone testvére, Anna Maria Luisa halálával a Medici család kihalt.
A toszkán trónt ekkor a Lotaringiai herceg örökölte, így egészen az olasz egység 1859-es megszületéséig a Nagyhercegségben a Habsburg-Lotaringiai dinasztia uralkodott. Egy rövid kiviteltől eltekintve, amikor 1801-1814 között először a Napoléon Bonaparte által létrehozott, Etruriai Királyság, majd - miután a Toszkán Nagyhercegség területét beolvasztotta a Francia Császárságba - Élisa Bonaparte nagyhercegnő viselte a címet.
Napóleon bukása után, 1815-ben visszatértek a Habsburgok, de végül II. Lipót 1859-ben lemondott az uralkodásról és Firenze, Toszkánával együtt csatlakozott az egyesült Olasz Királysághoz. Amelynek 1865-1871 között fővárosa is volt.
Az ezt követő békésebb és fejlődő időszakot a II. Világháború érintette súlyosan. 1944. augusztus 4-én hajnalban a szövetségesek elől menekülő német csapatok az Arno összes hídját és a belváros számos folyóparti épületét felrobbantották. A csodával határos módon a Ponte Vecchio kivételt képzett. A hídon elhelyezett emléktábla szerint ugyanis az akkori firenzei német konzul, Gerhard Wolf megtagadta felettesei parancsát és nem engedte azt felrobbantani. Vannak olyan vélemények is, hogy ez Hitler személyes utasítására történt, amelynek oka, hogy amikor az 1938-as látogatása során Mussolini megmutatta neki a várost és a hidat, beleszeretett.
Szintén nagy károkat okozott az 1966 novemberi árvíz, ami elárasztotta a történelmi városközpont nagy részét. Firenze történetének 1333 és 1557-óta a harmadik, de minden idők legnagyobb árvize november 3.-4. között érte el a várost, amely semmilyen módon nem volt erre felkészülve. A hegyekből lezúduló esőzések hatására a közeli valdarnói gátak felől másodpercenként több mint 2000 köbméter víz zúdult Firenze felé. Már ekkor víz alá kerültek a város folyó parti részei, de a tragédia akkor következett be, amikor a gát összeomlását elkerülendő november 4-én hajnalban azt a mérnökök kénytelenek voltak megnyitni.
A víz 60km/órás sebeséggel rohanta le Firenzét, ahol nem tudták időben értesíteni a lakosságot. 9 óra 45 perckor az ár elöntötte a Dóm teret is. Az elöntött területek átlagosan 2 méteres vízréteg alatt feküdtek, de a Santa Croce körüli területen mért legnagyobb mélység 6,7 (!) méter volt. Több mint 5000 család vált hajléktalanná, 6000 üzlet megrongálódott. Az ár visszahúzódása után kb. 600 ezer tonna sár és kőtörmelék maradt vissza. Az épületekben és műemlékekben komoly károkat okozott a szennyvízzel és olajjal szennyezett víz.
A műemlék épületeken, freskókon kívül 3-4 millió könyv és kézirat sérült meg - ideértve a Nemzeti Könyvtárat is - valamint 14 ezer egyéb műtárgy. A helyreállítás és restaurálás komoly nemzetközi segítséggel kezdődött meg és tulajdonképpen még ma is tart (2020).
|
Fotógaléria: Firenze 2020
Fotógaléria: Firenze 2006
|
