Levezetés Antalyában
Mezopotámia, Anatólia és Kappadókia különleges látnivalói, felfoghatatlanul gazdag történelmi és kulturális élménye után nagyon nehéz volt az utolsó 5 napra megpihennünk. Választásunk egy baráti családdal közösen - költséghatékonysági megfontolásokból - az Antalyai-i "Sea Life Resort Hotel & Spa”-ra esett. 5 csillagos, all inclusive szálló, ami kiránduló bázisnak kitűnő lehet. A színvonalat inkább 4 csillagnak mondanám, bár a szobák tiszták, a berendezés nem lelakott. Mi egy két légteres családi szobában voltunk, ami 4 főig bátran ajánlható. A szálló szemben, a négy sávos út túl oldalán lévő Konyaalti parton rendelkezik napernyős, napozóágyas partszakasszal, ami viszont nyilvános, így eléggé zsúfolt volt. Emiatt a parton nincs is igénybe vehető étkezési, vagy szomjoltási lehetőség az all inclusive szolgáltatáson belül. Vannak viszont publikus, fizetős bárok.
A szálloda legnagyobb problémája, hogy nincs kertje, illetve a közösségi terek zsúfoltak. Kicsi az étterem, kicsi a bár, kicsik a teraszok. A medencék mérete (2 nagyobb, 1 gyerek, 1 csúszdás) elégnek tűnt, de körülötte nincs árnyék. A napozó ágyakért és napernyőkért korán reggel megindul a küzdés. Az étteremben és a pool bárban sincs kiszolgálás, így a nagyérdemű „all inclusive” sorba áll az italáért. Ha valaki nem kirándul egész nap, vagy nem kedveli a napon perzselődést, akkor nyugodtan olvasni sem tud elvonulni egy árnyas fa alá.
A másik fő probléma a vendégkörben és a hozzájuk idomuló személyzetben keresendő. A kopasz, tetovált angol gyári munkások, a malacra sült idétlen kövér angol lányhordák, valamint a középosztálybeli orosz családok dominálnak. Ez utóbbiakkal egyébként nem volt probléma, de nehezen volt eldönthető, hogy a „kérem és köszönöm” szócskát mikor a nyelvtudás hiánya, és mikor egyszerűen született bunkóságból nem használja valaki… A faragatlan angol vendégek jelentős része viszont úgy beszélt a személyzettel
(„This coffee is not bad, it’s shit! I paid 12 fucking days, and I want a fucking good coffee with milk! ”), hogy nem is csodálkoztam kedvetlenségükön. Ezen a bárgyú angol tyúkok ugyan oldottak kicsit, de őket is inkább lenézően sajnálták szerintem, amint pink színű toppocskáikból lógatták malacra sült hájacskáikat.
Gyermekeim is furcsán jegyezték meg, hogy ilyen felhozatalt még nem láttak egy rakáson :).
Azt, hogy a szállodában egy család köszön a napszaknak megfelelően egy pincérnek, hozzá teszi a kérem szócskát, és megköszöni ha valamit kap, ráadásul török nyelven, ezt már második nap kedves mosollyal és figyelemmel nyugtázták. (Ezek voltunk mi. :))
Szóval összefoglalva, ezért a pénzért találhatunk kedvesebb hangvételű, családias, kerttel rendelkező panziót, kisebb szállót is. De ha valamiért Antalyán belül ragaszkodunk egy nagyobb szálloda szolgáltatásaihoz, akkor ezen a partszakaszon korábban jártam a Porto Bello Hotelben, amit szívesebben ajánlok, közel azonos árszínvonalon. Egy saját partszakasszal és parkosított környezettel rendelkező kemer-i resort azért klasszisokkal jobb (és drágább is), de a személyes figyelem ott is ritka.
Mi magunk úgy döntöttünk, hogy jobb lett volna egy medencés kappadókiai szállodában tölteni a hátralévő 5 napot. Ez persze nem tudja feledtetni velünk a hihetetlen élményt és kalandot Észak-Mezopotámiai határvidékén, amelyet bátran ajánlok mindenkinek!
|
Fotógaléria: Antalya
|
