Már korábban is bemutattam több kiránduló lehetőséget, de nem lenne teljes a kép, ha nem írnék Madeira legjellegzetesebb dolgáról, a levadáról. A levada (levar = szállítani) tulajdonképpen öntözővíz-csatorna, amelynek építését feltehetően a 15. században mór rabszolgák kezdték meg a cukornád ültetvények ellátása érdekében, és amelyet a 19. században komolyan felújítottak. A mórok egyébként is nagy szakértői voltak a csatornaépítés mérnöki feladatainak, gondoljunk csak a dél-spanyol mór területek (pl. Granada) környékét termő és zöldellő virágoskertté tévő öntöző rendszerre. Ezeket a 20. században újították fel ismét, hogy a kiszáradt területek termővé váljanak. Madeira csapadékban bővelkedik ugyan, de a víz eloszlása területileg egyenletlen. A hegyekben leeső csapadék, komoly sík területek hiányában nem őrződik meg, nincsenek tavak, hanem a számtalan völgyön és szakadékon, vízmosáson keresztül szabadon zúdul az óceánba. A levadák ezeket a vizeket fogják fel a hegyekben és fennsíkokon, és a lehető legkisebb eséssel vezetik a sziget minden zugába, ahol szükség lehet rá. Ma már víztározók és vízerőművek is épültek a levadák vizére alapozva. Korábban magántulajdonban voltak, ma már kormányzati tulajdon, precízen ügyelve a hálózat karbantartására, fejlesztésére. A főcsatornákból kis zsilipeken keresztül egyes telektulajdonosok saját birtokukra vezethetik a vizet meghatározott rendszerben, amiért díjat fizetnek az államnak. A levada-rendszer hozzávetőlegesen 5000 km hosszú, ebből több mint 85 km sziklába vájt, de ember által többnyire járható alagút. (Egyes útvonalakon ezért kötelező a zseblámpa!)

Túrázók szempontjából mértékletesre tervezett esése és a karbantarthatóságot biztosító levadát kísérő gyalogösvény teszi eszményi tereppé. Levada mentén szinte mindenhová eljuthatunk, de nem mindenhová biztonságosan. A kormányzat felismerve a levada-túrák vonzerejét, gőzerővel teszi veszély nélkül járhatóvá ezen útvonalakat. A sziklafalak mentén védőkorlátokat emelnek, de ettől függetlenül még mindig számos útvonal mentén a levada lábfejnyi pereme alatt százméteres szakadékok tátongnak.

Levada túrázni jó és kötelező a szigeten! Nehézséget inkább az jelent, hogy a kiinduló- és végállomás ritkán azonos, közben sok-sok kilométert megtéve. Így a célállomás választásánál vagy előre taxit kell szerveznünk (akik jól ismerik ezt az igényt), vagy olyan útvonalat választunk, aminek a végén kellően nagy településre érkezünk, hogy taxit hívhassunk. Természetesen a túrák szervezése külön iparággá fejlődött, minden szállodában találunk szórólapot, vagy programfüzetet ilyen túrákra, 20-50 euró között, fél/1 napos kiadásban. Előnye, hogy a túrák vezetettek és az oda-vissza jutás megoldott, némelyik piknikkel kombinált. Aki önállóan akar nekivágni, annak javaslom, hogy a szigeten vásárolja meg dr. Raimundo Quintal: "Levadas and Footpaths of Madeira" c. könyvét, ami 50 útvonalat mutat be részletesen, gondosan kiemelve a túrák biztonsági fokát is.

Mi három útvonalat jártunk be egyénileg, ezeket bátran ajánlom mindenkinek, hiszen mi egy 6. hónapban járó kismamával és két kiskamasszal (9, 11 év) voltunk felszerelve J.

A Pico Ruivo meghódítása

A sziget legmagasabb, 1862m-es csúcsához kétféleképpen juthatunk fel. Az egyik a már korábban leírt komoly gyalogtúra a Pico Aireiro csúcstól. A másik, hogy autóval Santanából, Achada do Teixeira felé vesszük az irányt, amely útnak a végén lévő parkolóból, egy jól kiépített turistaúton oda-vissza 5,6 km-es gyalogtúrát teszünk. Ezt a túrát az Aireiro-nál tapasztalt időjárás miatt csak egyedül vállaltam. Délután fél 3-kor vágtam útnak autóval, de mire odataláltam lett 4 óra. Az odavezető hegyi út több ponton igen izgalmas volt, tele disznófekvésnyi kátyúkkal, amelyet egy helyen a sziklafal külső pereme felől lehetett megkerülni.

Bizony kiszálltam méricskélni mennyire lesz az autó a perem szélétől, de végül is az izgalom volt nagyobb. Az időjárással szerencsém volt, ragyogó napsütés fogadott, a kaptatón felfelé kifejezetten melegem volt, csak az erősödő szél miatt kellett a széldzseki, elsősorban a kapucni a fejemre. A környék csodálatos panorámával, felhők között úszó zöld bércekkel fogadott. Kifejezett Peru-érzésem volt. A túra kényelmes, fényképezős tempóval 3-4 óra oda-vissza, néhány szakaszon lihegősebb emelkedővel, de átlagos erőnlétnél többet nem igényel. Az utat kísérő levada időnként kilép medréből, a csúszós szakaszok miatt nem árt a jó talpú cipő, de nem kell feltétlenül bakancs. Télen nem árt korábban indulni, legalább délután 2-kor már a hegyen lenni, mert nekem a visszaút már sötétbe hajlott, és a felhők között az autókázás elég izgalmas volt a kátyúk között lefelé. Este 8-ra értem vissza a szállóba.

Fotógaléria: Pico Ruivo

Levada do Canical

Hosszas böngészés után ezt a túrát ítéltük meg úgy, hogy jó a visszajutási lehetőség a kiinduló helyre. Egy késő délelőtti indulással Canical felé vettük az irányt az autópályán. Machico után, egy alagút végénél kihajtást jeleznek a táblák Pico Facho kilátója felé. Kövessük a táblákat, ami visszavisz a régi főútra, vissza Machico felé. Itt át fogunk hajtani egy alagúton (sok leírás nevezi ezt Canical alagútnak, mert régen errefelé ez volt az egyetlen). Az alagút nyugati végénél (háttal az alagútnak) balra visz egy bekötőút a Facho felé, itt parkoljunk le, ahol tudunk. Könnyen meg fogjuk találni a csobogás alapján a levadát, ami keresztezi a fő utat. Háttal az alagútnak, jobb oldalon egy kis ház mellett kezdjük el követni a levadát a hegy felé, akkor is, ha magánterületnek tűnik. Később megszokjuk, hogy egyes helyeken a házak és kertek tövében halad, máshol a hegyoldalban kanyarog, magasan a települések felett.

Az útvonal két kirándulásra is lehetőséget ad. Az egyik lehetőség, hogy kb. 1-1,5 óra után, ahol egy mély völgybe ér a levada, egy kis lépcsőnél jobbra fel egy ösvény indul a Boca do Risco csúcs felé, majd tovább vezet Porto da Cruz-ba, csodás panorámával az észak-keleti partvidékre és különösen a Sasbércre (Penha de Águia). Ez a túra azonban 5-6 órás, megfelelő erőnlétet igényel, és a leírások szerint nem minden szakasza biztosított, így szédülőseknek nem ajánlott.

Mi a Machico-völgye felett kanyargó levadát követtük végig, amely hol virágzó mimóza-szerű erdők között, hol napsütötte banán- és szőlőültetvények mellett, vagy éppen a városi kertek között kanyargott. Csodás idő, virágtenger és lenyűgöző panoráma tárult elénk lépten-nyomon. A túra a levada kellemes lejtéséből adódóan inkább séta-túra, amelyen számtalan idősebb párral is találkoztunk, mindenkinek ajánlom.

Az első befejező szakasz kb. 1,5-2 óra és kb. 4 km után (tempótól függően) lesz, amikor elérünk egy betonozott utat (Caminho da Nóia), ahol megpihenhetünk a "Bar O Jacare" nevű kis bárban. Innen taxit hívhatunk, vagy lesétálhatunk a városba, vagy akár vissza is fordulhatunk autónk felé. Mi tovább mentünk az összesen kb. 12 km-es úton és további 2 óra után a levada oldalában lévő 2km-es jelzésnél beértünk egy bájos, hegyi városrészbe, ahol szűk lépcsősorok fogadtak. Itt egy balkanyarral lementünk az Estrada do Marocos útra, és onnan balra fordulva elindultunk Machico központja felé. Gyalogosan ezt már szerintem senki nem kívánja, így egy sikertelen kisebb kocsmai próbálkozása után a közeli Juvnal nevű bárból tudtak nekünk taxit hívni. 13 euróért visszavitt bennünket a Canical alagútnál parkoló autónkhoz. Útközben megerősödött bennünk, hogy ezt a fel-le hegyi autóutat gyalog nem szerettük volna megtenni.

Fotógaléria: Levada do Canical

Ponta de Sao Lourenco (Szent Lőrinc-fok)

Ez lett a legkedveltebb túránk, amit bár több leírás kemény túrázó helynek mond, de ne higgyünk nekik. Biztonságos, védett útvonal, ahol több idős párral, kisgyermekekkel találkoztunk és nekünk sem okozott gondot babát várva, a 6. hónapban végigjárni. Kétségtelen van egy 150 m-es szintkülönbség benne, ahogy áttörünk a félszigetet tagoló sziklás láva felszínén, de nem tragédia. Az út oda-vissza 6 km, kb. 3-4 óra. A mászós rész a nyári tűző napon valóban megerőltető lehet a kiégett sziklákon, hiszen februárban is megizzasztott bennünket. Panna lányom a hátát locsolta ásványvízzel, nekem leégett a fülem és homlokom, így a naptej télen is kötelező. Kényelmes, és biztos járást biztosító lábbeli (sem papucs, sem szandál nem jó választás!) és vízkészlet, elemózsia kötelező! Mindezért kárpótol az elképesztő látvány, amely utazásaim egyik legszebb helyeként maradt meg emlékeimben.

A félszigetet Canical felé az autópályán közelíthetjük meg, a végén egy körforgalomban jól jelzett kis út visz a Ponta de Sao Lourenco felé. Érintjük a Prainha elnevezésű apró kavicsos, homokos strand felé vezető bekötő utat, ami kedvelt pihenő hely. Majd egy tábla jelzi balra fel a miradeuro-t (kilátót), ahová fel kell kanyarodnunk, de nem ez lesz végállomásunk. Visszatérve az előző útra elhagyunk több parkolót, ahol csak kocaturisták állnak meg fotózni. Mi menjünk végig, ameddig lehet. Az utolsó parkolótól indul a gyalogtúra.

Lehetetlennek tűnik, hogy egykor sűrű erdő borította a félszigetet, amelyről legkorábban irtották ki a fákat, majd a kecskék bevégezték a munkát. A félsziget geológiailag is érdekes, vulkáni lávakiömléses felszínét az utolsó jégkorszak legdélibb nyúlványa szabdalta, hátrahagyva több endemikus növényfajt is. Nyáron kopár, de télen-tavasszal a smaragdzöld százféle árnyalatában ragyognak a lankák, völgyek, meredek hegyoldalak, és sárga, fehér, lilás virágszőnyeg borítja őket. Mindezekkel együtt lenyűgöző látvány a türkizkék tengerből kiemelkedő okkersárga, rozsdabarna, szürke és fekete színű sziklafalak kavalkádja. A képek nem érzékeltetik kellően a mélységet a túra során, amely felett járva alattunk százméteres mélységekben tombol az óceán, de a színekről ízelítőt találhatunk a fotógalériában. Csodálatos túra volt!

Fotógaléria: Szent Lőrinc-foki gyalogtúra

Zárszó

Nem akarom megismételni a bevezetőben írtakat Madeira sokszínűségéről. Lenyűgöző sziget, amit bátran ajánlok mindenkinek. Mi is visszatérünk még! Jó utat!