KRISZTUS KÖNNYE: SZŐLŐK ÉS BOROK NÁPOLY KÖRNYÉKÉN
Ha erre járunk a leggyakrabban a "Lacryma Christi del Vesuvio" névvel találkozhatunk a borospalackokon. A fordításban "Krisztus könnye" névvel csak a Vesuvio D.O.C borvidékről származó bor hozható forgalomba. A mindössze 176 hektárnyi borvidék 1983-ban kapta meg a "Denominazione di origine controllata" (magyarul kb. ellenőrzött eredetmegjelöléssel rendelkező) minősítést. Az éves termelés mindössze 1,2-1,5 millió palack.
A vulkán szőlőtermesztésre igen csak alkalmas területén már a rómaiak által is kedvelt borok készültek. Értelemszerűen még nem Krisztus nevén. A megnevezés származására több történet is van. Az egyik szerint Lucifer egyszer leszállt a Vezúvra és pusztítani kezdett (értsd a vulkán kitört). Amikor ezt Jézus meglátta sírni kezdett és a lávára hullott könnycseppjeiből fejlődött ki az a szőlő, amiből ez a bor készül. A legenda és a helyiek szerint is csodatévő nedű létezik édes, száraz, rozé, és vörös változatban is.
A fehér változat (Bianco) minimum 45%-ban Coda di Volpe és/vagy Caprettone fajtából kell készüljön, további maximum 35% Falanghina vagy Greco és a további összetevők (pl. Verdeca) maximum aránya 20% lehet. Régebben azt hitték és sok olasz web oldalon mai is olvasható, hogy a Caprettone a Coda di Volpe klónja vagy szinonimája. Jancis Robinson "Wine grapes" c. könyvében már hivatkozik arra 2005-ben publikált DNS vizsgálatra, ami ezt cáfolja. A mindössze kb. 1000 hektáron termő Coda di Volpe egyik helyi szinonim neve a Falerno, ami elég beszédes. A latin Vinum Falernum ugyanis a Horatius által is megénekelt nedű, amely a rómaiak egyik legnemesebb bora volt.
A Coda di Volpe a Vezúvon kívül előfordul Campania más borvidékein is pl. Avellino, Salerno, Benveneto, Caserta. Fajtabora telt, gyümölcsös (főleg citrusos, néha trópusi gyümölcsös aromákkal) édeskés fűszerekkel. Meleg termőhelyen hajlamos lágy bort adni, de a hűvösebb területeken, pl. a Vezúv vulkanikus talajain, Irpinia és Taburo DOC-kben nagyon jól teljesít. Borai innen jó savúak és kifejezetten ásványosak.
A Caprettone szintén Nápoly környékén őshonos fehér szőlő, amelyet - ahogyan előzőleg már írtam is - helyben gyakran hívnak Coda di Volpe Bianco-nak, de semmi közük egymáshoz. Az olasz "capra" (jelentése "juh"), ami két dologra utalhat. Egyrészt fürtje a juh szakállára hasonlít, vagy hogy elsősorban pásztorok termesztették. Genetikailag rokonságot mutat a helyi vörös Piedirosso-val. Fajtabora ritka, szinte mindig a Lacryma Christi-be házasítják.
A Lacryma Christi Bianco - néhány szofisztikált kivételtől eltekintve - jellemzően könnyedebb, de ha elegendő savval társul kiemelkedő is lehet. Gyümölcsös karakterű bor, amely csonthéjasokra, fehér húsú barackra emlékeztető jegyek mellett határozott ásványosságot mutathat.
A Lacryma Christi rozé (rosato) és a vörös (rosso) változat legalább 50% Piedirosso; maximum 30% Aglianico, Sciascinoso (vagy Olivella); maximum 20% egyéb vörös fajtákból áll.
A Piedirosso szintén Campania ősi fajtája, amely számtalan névváltozatban szerepel. Genetikai vizsgálatok azonban tisztázták, hogy Piedirosso Avellinese, a Piedirosso Beneventano, de még a Piedirosso Napoletano sem azonos fajták. A Vezúv oldalán és Campania más térségeiben - a 2000-es években kicsivel több mint 1000 hektáron termő - Piedirosso önálló fajta. A vörös Lacryma-nak ez az alap összetevője. Fajtaborát Gamay-hoz hasonló szerkezetűnek írják le, amely savszerkezet, üdeséget és gyümölcsös (szilvás, meggyes), valamint fűszeres karaktert visz a házasításokba is.
Az Sciascinoso (vagy másnéven Olivella) szintén régi campaniai fajta, amely a 2000-es években mindössze 169 hektáron termett. Sokféle helyi szinonimája is ősi voltára utal, amelyek közül több a Livella, vagy Olivella előtaggal rendelkezik (pl. L. Nera, L. Battipaglia, O. Nera, O. Nostrana, stb.). De vannak olyan hasonló nevek, amelyeknek DNS vizsgálatokkal bizonyítottan semmi közük a fajtához (pl. Livella d'Ischia, L. di Mirabella). Fajtabora könnyed, közepes testű, önmagában nem túl jól érlelhető, ezért is inkább házasításokban használják más robusztusabb fajtákkal, elsősorban Aglianico-val.
A Lacryma Christi fehér és rozé változatai a szüretet követő évben kerülnek forgalomba, míg a vörösek ennél később, de csúcsukat jellemzően 3-4 éves korukban érik el. A vörös változat általában mély rubin, néha lilás reflexekkel. Aromáira a piros-fekete bogyós gyümölcsök jellemzőek (cseresznye, szeder, szilva), fűszerességgel (fahéj, bors) és talajból származó ásványossággal kiegészülve.
Nem lenne teljes a leírásom, ha röviden nem írnék a régió más borairól, amelyek arról is emlékezetesek, hogy a déli fekvés ellenére meglepően jó savakat képesek felmutatni fehérben és vörösben egyaránt. A tenger temperáló hatása, a partvidék hegyvidékei és a különleges fajták izgalmas kombinációt jelentenek a borkedvelők számára. Természetesen kell hozzá némi helyismeret, mert 2006-ban még ezt írtam:
"Összességében néhány prémium minőséget készítő termelőn túl ezek a borok gyakran túlságosan is egyszerűek, néha kifejezetten rosszak. Pizza, vagy tészta félék kísérőiként elmennek, de szofisztikált élményt - hangsúlyozom néhány kivételtől, például Mastroberardino, vagy a Villa Carafa eltekintve - nem okoznak. Egyelőre a készleteket elviszi a név, de idővel talán egyre több termelő emeli következetesen magasra a mércét."
Nos 10 évvel később, a borkészítés fejlődése és az én tudásom is előrébb tartott és igen jó borokat kóstoltunk.
A fehér fajták közül számomra a topp a Greco di Tufo (Greco): Az ókori görög borkulturális behatás a mai napig számtalan Greco nevű fajtában érhető tetten Olaszországban, amelyek azonban kellően nagy káoszt tudnak okozni. A legelterjedtebb és több szinonimával rendelkező fajta a Greco Bianco. Azonban a Campaniai Tufo környékéről származó Greco nem ezzel azonos, hanem az 1600-as évek óta leírt Asprinio-val és genetikailag rokonságot mutat a vörös Aleatico-val is. Kétségtelenül kiemelkedő tételeket Tufo-ból ad, ahol nagytestű, ásványos borai jó savakat mutatnak fel, aszalt sárgabarackos, gyógynövényes és minerális jegyekkel.
Kedvenc termelőim a fajtából Terredora di Paolo, Azienda Agricol Benito Ferrara, Quintodecimo Giallo d'Arles, Feudi di San Gregorio, Mastroberardino.
Szintén izgalmas a Falanghina, a dél-olasz Campania ősi fajtája, amelyről már az 1660-as évekből maradtak fenn feljegyzések. Ezek szerint ősi, a görög-római időkre visszanyúló fajta. Évszázadokig tartotta magát az elmélet, hogy a görög eredetű. Ennek azonban semmilyen genetikai evidenciája nincs. Korábban két alfaját különböztették meg. A szélesebb körben elterjedt Falanghina Flegrea-t és a Benevento megyében ismert ritkább Falanghina Beneventana-t. Hála a DNS vizsgálatoknak ma már tudjuk, hogy két különböző fajtával van dolgunk. A Flegrea genetikai hasonlóságot mutat a Suppezza nevű fehér fajtával, míg a Beneventana szoros kapcsolatban áll a Biancolella szőlővel.
Termesztése a filoxéra vész után csak az 1970-es években kezdődött újra, elsősorban a Nápolytól északra elterülő Falerno del Massico apellációban. Sikerein felbuzdulva ma már kb. 1700 hektáron terem, ez elsősorban a gyakoribb Falanghina Flegrea (amit csak egyszerűen Falanghina-nak hívnak). Kedvelt fajta a Vezúv híres borában, a Lacryma Christi del Vesuvio-ban, valamint a Sorrento-félsziget, az Amalfi - partvidék és Capri borvidékein.
Bora termőhelytől függően jó savakat képes felmutatni, ásványos karakterrel. Aromatikájában az enyhe fenyő illattól kezdve, a citrusvirágon át, a narancsig terjedő illatjegyeket ismerhetünk fel. Kóstolva klasszikus ízjegye az alma- és körte, édes fűszereséggel.
További izgalmas fehér fajták még a régióban a Fiano, és a Biancolella.
Teljes nevén Fiano de Avellino is a régió ősi fajtája, amelynek első írásos említése 1240-ből származik II. Frigyes német-római császár és szicíliai király udvarának beszerzési nyilvántartásából. Azonban ez is egy olyan név, amely sok félreértésre ad okot. DNS vizsgálatok ugyanis cáfolták, hogy a korábban Fiano Aromatico, vagy másnéven Fiano Puglia néven hívott szőlővel rokonok lennének. Ezeket aztán át is keresztelték, hivatalosan ma ez a Minutolo nevű fajta.
Egyes vélemények szerint ez a szőlő, több mint 2000 éves múltra, a Római Birodalom időszakára tekint vissza. Eszerint neve a "Vitis apiana"-ból származik, ami annyit tesz mint "méhek által szeretett szőlő". A filoxéra előtt széleskörben elterjedt fajta az 1970-es évekre szinte kipusztult. Megmentője Antonio Mastroberardino, aki újratelepítette a Taurasi borvidéken. Ültevényeinek mérete a 2000-es évekre 800 hektárra nőtt, amelynek kb. a fele a fajtáról elnevezett borvidéken, a Fiano di Avellino DOCG-ben található. Az Avellino városka környékén elterülő ültetvények 1978-ban emelkedtek DOC, 2003-ban pedig DOCG rangra.
Fajtaborát az utóbbi évtizedekben egyre magasabbra értékelik. Jól érlelhető, jellemzően szalmasárga, figyelemreméltó ásványossággal és élénk savtartalommal bír. Aromáiban a birsalma, a narancsvirág, a fűszerek és a mogyoró jegyei fedezhetőek fel.
A Biancolella a nápolyi öböl szigeteinek őshonos fajtája. Ezen a néven Ischia, míg genetikailag igazoltan San Nicola néven Capri szigetén jellemző. De fellelhető a Nápoly környéki borvidékeken és az Amalfi-partvidéken is, összesen mintegy kb. 300 hektáron. Fajtatisztán ritkábban kóstolható, de szép tételei készülnek az Ischia szigeti Monte Epomeo hegy, vagy a magasabban fekvő Amalfi környéki ültetvényekről. Bora erős szalma sárga, izgalmas mandulás, ananászos-fehér virágos aromákkal. Közepes, vagy magas alkohol tartalmát magasabb és hűvösebb területekről jó sav tartalom ellensúlyozza. Gyakran határozottan ásványos karaktert is mutat.
Remek Nápoly környéki fehér borokat kóstoltam Il Verro, Masseria Frattasi, Tenuta San Francesco, Feudi di San Gregorio, Dell'Angelo, Terredora di Paolo, Schola Sarmenti, Quintodecimo Giallo d'Arles és Mastroberardino borászatokból. Különösen figyelmet érdemel Amalfi egyik különösen kiemelkedő és vagány borásza Marisa Cuomo.
Vörösek közül egyértelműen a "Dél Barolo"-jaként aposztrofált Aglianico viszi a pálmát. Dél-Olaszország egyik legelterjedtebb vörös bort adó fajtája, közel 10 ezer hektáron terem, leginkább Campaniában. Gyakori még Calabriában, Puliában és Nápoly környékén is.
A szőlő eredetét sokáig görögnek vélték, ennek nosztalgikus történeti okai voltak, főleg a reneszánsz időszak görög kultúra felé fordulásakor. A nevet a "hellanico" szóból vezették le, de ez ma már nem elfogadott. Hiszen már akkor ismert volt, amikor az olasz nyelv a görög származásra a "greco" szót használta. Ennél egyértelműbb, hogy genetikailag semmilyen görög vagy görög eredetű fajtával nem mutat rokonságot. Ellenben Dél-Olaszországban több klónja felfedezhető, illetve rokonságban áll az Aglianicone nevű egyszerűbb bort adó szőlővel is. Mindezek alapján sokkal valószínűbb, hogy helyben kialakuló, régi fajtával állunk szemben.
A nagy termelési volumen okán bora eltérő minőséget mutat. A számára legideálisabb tenyészhelyek, a klasszikus Taurasi DOCG, Vulture DOC, Taburno DOC magasabban - 200-600 méteren - lévő, vulkanikus ültetvényei. A napos, száraz klíma ellenére hűvösebb esték és a hosszú tenyészidő ideális feltételeket jelentenek. Az eredmény magas minőség esetén sötét, koncentrált bor, magas savtartalom, sok, de érett tannin, komplex, szilvás, csokoládés aromák, ásványosság és kiváló érlelhetőség. (pl. kóstoltam Mastroberardino 1999-es "Centotrenta" riserva-ját 2016-ban és remek formában volt.)
Termelői közül - többek között - remek tételeket kóstoltam Feudi di San Gregorio, Mastroberardino, Terredora di Paolo, Quintodecimo Giallo d'Arles borászatokból.
(Aki itthon szeretne ilyen borokat vásárolni ajánlom a
Vinissimo webshop-ot, ahol egy barátunk válogatja nagy műgonddal Olaszország borait.)
|
Fotógaléria: Nápoly és környéke teljes
|
