AMALFI
A partvidék névadója, a napjainkban csupán 6000 lakosú városka: Amalfi.
Eredetében vannak bizonytalan pontok, de feltételezik, hogy már Római időkben is létezett. Egyes elméletek szerint neve a Krisztus előtti században itt élő "Amarfia" nemzettségre utal. Mitológiára utaló magyarázat szerint pedig egy Amalphi nevű nimfa után kapta a nevét, aki Héraklész (több helyen Herkules) egyik szerelme volt és akit ezen a vidéken temettek el.
A történészek szerint azonban valószínűbb, hogy i.sz.320-ban alapították Nagy Konstantin bizánci császár katonái, akiket - feltehetően a longobárdok - elűztek Melphe városából (a mai Melfi város, Olaszország Basilicata régiójában, Potenza megyében). Ezek alapján a város nevének jelentése "Melphéből érkezettek". Első írásos említése 596-ból maradt ránk, I. Gergely pápa egyik leveléből. Ettől az évtől püspöki székhely és viszonylagos önállóságot élvezett a Bizánci Birodalmon belül.
Amalfi és környéke ekkor már folyamatosan a közeli Beneventói Hercegség és Bizánc vetélkedésének a tárgya volt. A Nápolytól kb. 50km-re található városban longobárdok alapítottak államot 570-590 körül és folyamatosan terjeszkedtek a Birodalom rovására. Ebben az időszakban többször kifosztották Amalfit is. Ugyan a Bizánci Birodalom és a Beneventói Hercegség 680-ban békét kötött, de ez sosem lett igazán stabil. 838-ban a longobárdok végül elfoglalták.
Ez ugyan nem bizonyult tartósnak, viszont hozzájárult ahhoz, hogy Amalfi az önállóság újára lépjen. Mindössze 1 évre rá, 839-ben a városnak - a partvidék más közeli településeivel összefogva (pl. Atrani) - sikerült kiűzni a hódítókat. S - bár névleg még mindig Konstantinápoly alá tartozott - de fokozatosan önálló államot építettek ki. Amalfi volt az első a négy tengeri köztársaság (Genova, Pisa és Velence mellett), ahol önálló elöljáróságot, ún. "praefectust" választottak.
849-ben győztes tengeri csatát folytatott a nápolyi és gaetai flottákkal egyesülve az arabok ellen. Hajóik ókori mintára készültek: a könnyű hajótestekhez csak egy árbócrudat használtak, ami így a leggyorsabbá és verhetetlené tette őket. Ez a szerkezet a 12. század elejéig megmaradt, amikor is a nagyobb kereskedelmi hajókat már több árbóccal szerelték fel.
Bizánc elismerte a város függetlenségét, a kereskedő dinasztiáknak császári nemesi címet adományozva. Így jöttek létre a Tengeri Köztársaság patrícius családjai. 958-ban kiáltották ki a független Amalfi Köztársaságot "Ducatum Amalfitanum" néven. Első uralkodója (dózse), I. Sergius herceg volt. Területe elsősorban a tengerparti városokat ölelte fel Cetarától Positanóig, Capri és Li Galli szigeteit, illetve néhány települést a Lattari-hegységben (pl. Tramonti, Lettere, Pimonte).
Kereskedelmi befolyásukat kiterjesztették a Földközi-tenger medencéjére Córdobától, Kairón át, Konstantinápolyig. Kolóniákat, pénzváltókat, raktárakat és kórházakat is tartottak fenn, sőt Bizánc központjában még saját negyedük is volt Aranyszarv-öböl partján. Ők alapították a jeruzsálemi ispotályt is a Szent Sír közelében és támogatták a Szent János Lovagrend (Johanniták) működését a 11. századtól. Nem véletlen, hogy a lovagrend címere az Amalfi kereskedelmi hajók zászlaján szereplővel azonos volt.
Ők alkották meg a világ első hajózási törvénykönyvét a 11. században, az ún. Tabula Amalphitana-t. Ezt aztán módosításokkal és kiegészítésekkel a 16. századig használták a Földközi-tenger egész területén. Szabályozták a hajók és hajósok jogait és kötelességeit, a kereskedelmi szabályokat, a díjazást és bérezést, a profit megosztást, a kapitányok jogállását, de még a biztosítási kérdéseket is. Saját pénzük a tari, vagy más néven tareno volt, amelynek elnevezése az arab dirham szóból ered. A városi múzeumban lévő érmék egy részén latin és arab feliratokat egyaránt láthatunk
Amalfi hanyatlásának közvetlenkiváltó oka az 1013-as cunami volt, amely átszakította a kikötőt védő gátakat és percek alatt megsemmisítette a kereskedelmi- és hadiflottát. A belváros közel fele és a püspöki palota is elpusztult. Amalfi tengeri haderő nélkül kimaradt a keresztes hadjáratokból, és befolyást vesztett Pisa-val, Genovával és Velencével szemben. Velence a Boszporuszon átmenő kereskedelemre vonatkozó jogait is el akarta venni, de sikertelenül.
A meggyengült Köztársaságot 1034-ben a Capuai Hercegség, 1039-ben a Salernói Hercegség támadta meg V. Guaimario vezetésével. 1073-ban pedig a Robert Guiscard vezette normann csapatok foglalták el. 1100-ban a helyiek az utolsó dózsét - Marino Sebastét - elűzték annak érdekében, hogy szövetséget kössenek a Pápai Állammal Pisa és a normannok ellen.
A Köztársaság végét - miközben hadiflottája a szaracénok ellen harcolt - a pisaiak 1135-ös támadása okozta, amikor szinte az egész belváros leégett. Végül a normannok beolvasztották a II. Roger által 1130-ban alapított Szicíliai Királyságba. Ebben az időben Amalfi nem folytathatott kereskedelmet bizánci városokkal, csak Dél-Olaszország és Szicília kikötőivel.
A leírások szerint egy Amalfiból származó tengerész, az 1302-ben született Giovanni (vagy Flavio) Gioia volt az, aki feltalálta az iránytűt. És bár emlékművet is szentelt neki, de ez a történet ebben a formában nem igaz. Az iránytű ősét már időszámításunk előtt 1000 évvel használták kínai utazók. Tőlük az arabok vették át és terjesztették el Európában a 13. században. Gioia továbbfejlesztette a szerkezet, amikor a mágneses tűt függőleges tengelyre helyezte és egy dobozba foglalta.
1343 november 24. és 25. között a várost egy újabb hatalmas cunami és földcsuszamlás érte, amely elpusztította a kikötőt és a tengerparti épületek nagy részét is.
1398-ban a Nápolyi Királyság egyik nemesi családjának, a Sanseverino-k birtoka lett. Őket a Colonnák, Orsinik, majd a Piccolominik követték.
A 15. században a Nápolyi Királyság az Aragóniai királyság fennhatósága alá került. Amalfi kereskedőit ekkor kiszorították a katalánok.
1643-ban a lakosság több mint egyharmada elpusztult egy pestis járvány során. A város hanyatlása megállítatlanná vált. A nemesi és gazdag családok leginkább Nápolyba költöztek. A 18. századra Amalfi szinte teljesen elnéptelenedett. A helyiek elsősorban halászok, kézművesek - köztük hajójavítók és aranyművesek - voltak.
1807 júniusában Joseph Bonaparte látogatta meg, akire nagy hatást gyakorolt természeti szépsége és a megmaradt, 10.-13. század közötti épületeinek hangulata. Ő rendelte el egy út megépítését Nápolyból, hiszen a város addig szárazföldön szinte megközelítetlen volt. II. Ferdinánd király uralkodása alatt, 1854-ben adták át.
Amalfi 1861-ben lett az egyesült Olasz Királyság része, a Nápolyi Királysággal együtt.
A 20. században fedezte fel magának a turizmus, hamar a "dolce vita" életérzés megtestesítője lett. Azóta folyamatosan az egyik legfelkapottabb és emiatt nem a legolcsóbb dél-olasz desztináció. Ezt csak fokozta a tény, hogy 1997-ben -a környező partszakasz egy részével együtt - az UNESCO Világörökség részévé választották.
Amalfi a keleti és nyugati kereszténység találkozásának helye.
Legfőbb látványossága a 9.-13. századi Szent András-katedrális (Cattedrale Sant'Andrea), amelyet a helyiek egyszerűen csak Duomo (dóm)-ként neveznek. Jól láthatóak a normann-lombard és a hajózás során szerzett tapasztalatokról árulkodó meghökkentő arab építészeti jegyek. Nem is egy épület, inkább egy épület-komplexum, amelyben egy kisebb régi templom, a kripta, az ún. Paradicsom-kolostor és a harangtorony található, a később épült monumentális lépcsővel és előcsarnokkal együtt.
Felehetően már a 6. századi püspöki székhellyé válásakor (Civitas episcoporum) állt itt egy ősi keresztény templom. A 9. században ennek a helyére épült a jelenleg is látható egyhajós, ún. északi templom, eredeti nevén a Keresztrefeszítés-bazilika a (Basilica del Crocifisso). Jelenleg a "Museo del Duomónak" ad otthont.
987-ben - I. Mansone dózse idejében - XV. János pápa érseki rangra emelte a püspökséget. Ekkor építették - a védőszentként tisztelt Szent András Apostolnak ajánlott - új katedrálist. 1208 óta ténylegesen itt őrzik a szent ereklyéit is. Az előcsarnok és a jellegzetesen arab, valamint normann építészeti jegyeket magán viselő harangtorony a 13. században épült. Ugyanennek az időszaknak a szülötte a Paradicsom-kolostor (Chiostro del Paradiso), amelyet 1266-1268 között építettek fel az egykori temető helyén.
Egy 18. századi átépítés során katedrális oszlopai márványborítást kaptak, valamint ekkor készült a központi főhajó Szent András passióját ábrázoló monumentális, aranyozott freskója is. Az épület arcát jelentősen meghatározó 62 fokos lépcsősor - amely a főteret összeköti a katedrálissal - 1728-ban épült meg.
A 19. században egy sérülést követően napvilágra kerültek a román stílusú oszlopok, boltívek és bizánci mozaikok maradványai, amelyeket szerencsére megőriztek az utókornak.
A katedrális belső tereit díszítő festmények, faliszőnyegek, freskók a város egykori gazdagságáról árulkodnak. Ezek közül figyelemre méltó értéket képvisel a "Madonna a gyermek Jézussal" falikép a 14. századból. Feltehetően egy a "Sienai iskolához" tartozó ismeretlen festő munkája. Az ugyancsak a 14. században készült "Madonna della Neve" c. márvány domborművet pedig a dalmáciai származású Francesco Laurana mesternek köszönhetjük.
A katedrálissal szemben állva, a Piazza del Duomo jobb oldalán található a barokk Sant'Andrea-díszkút, amely 1760-ban épült. Korábban a katedrálissal szemben állt, egy későbbi térrendezéskor került a mai helyére. A kutat szinte mindig friss virágiok díszítik, amellyel a helyiek hagyományosan védőszentjüknek köszönik meg, hogy 1544-ben megmentette a várost a török kalózok fosztogatásától. A legendák szerint, ugyanis amikor a hírhedt Barbarossa hajóhadát meglátták, imádkozni kezdtek Szent Andráshoz. A védőszent hatalmas vihart kavart, minek hatására a kalózók tovább vonultak. Ugyancsak az erős szél miatt nem tudták ekkor kifosztani Salerno városát sem. Hajreddin Barbarossa, más néven Hizr Reisz (kb. 1478-1546) hírhedt földközi-tengeri kalóz, majd végül az Oszmán Birodalom tengeri főadmirálisa volt. Ebben az évben egyébként elfoglalta a toszkánai Castiglione della Pescaia, Talamone és Orbetello városait, a Nápolyi-öbölben partra szállt Ischia és Procida szigetén és végig fosztogatta Szardínia partvidékét is.
A város tengerparti sétánya a Corso Repubblica Marina, amelynek nyugati végében található a Piazza Flavio Gioia, közvetlenül a Piazza del Duomó alatt. A téren áll a névadó Flavio Gioia bronzszobra, aki az iránytűt továbbfejlesztette. (lásd fent). A tértől nyugatra két boltíves építményt találhatunk. Ez az ún. Arzenal, Európa egyik legrégebbi hajógyárának maradványa.
Szintén a korzó mentén áll a Városháza, a Palazzo del Municipio. Helytörténeti Múzeumának legféltettebb kincse a híres tengeri törvénykönyv, a Tavole Amalfitane egy 15. századi átdolgozása. Az eredeti feltehetően megsemmisült, de eleve több másolati példány is létezett. Ez a példány a 18. század végén Marco Foscarini velencei dózse birtokában volt, ahonnan később a bécsi Habsburg Császári Könyvtárba került. Az olasz kormány 1929 -ben megvásárolta és így került vissza 1930-ban Amalfiba.
A város partjai meredeken szakadnak a több száz méter mélyen kéklő vízbe. A sziklák és a tenger ölelésében megbújó, kicsiny, de elbűvölő tengerpartja ideális lehetne egy nyaralásra. Leszámítva az esetleges túlzsúfoltságot, ami amiatt feltehetően szeptember és október az ideális választás. (Velünk utazó barátaink még november 1-én is fürödtek a tengerben.)
|
Fotógaléria: Amalfi, Atrani, Minori, Positano
|
