KATALÓNIA FŐ ÉS RITKA SZŐLŐFAJTÁI
Az alábbi fajtákról írok:
- Fehér szőlők: Macabeo;
Parellada
; Xarello
; Garnacha blanca
; Pedro Ximénez
; Escanyavella
; Forcada
; Malvasia de Sitges
- Kék szőlők:
Garnacha
; Carignena
; Monastrell
; Sumoll
; Tempranillo
; Trepat
; Samsó
; Mandó
FEHÉR FAJTÁK
Macabeo (Macabeu)
Katalóniában, a francia Roussillonban, és Riojában elterjedt fajta, ez utóbbiban Viura néven ismert. Eredetét Penedes régióba teszik, de genetikailag is spanyol fajtákkal áll rokonságban, mint pl. a Xarello, a Bierzoból ismert Mandón, a Mallorcai Gorgollasa. DNS vizsgálatok alapján az andalúz Hebén és egy igen ritka fajta a Brustiano Faux spontán keresztezése. (Ez utóbbi nem azonos a Korzikán és Szardínián ismert Brustiano Biancoval).
Spanyolországban 2008-ban közel 35 ezer hektáron termett, aminek kb. 40%-a Pendesben, ahol az egyik tipikus Cava alapanyag. Roussillonban 2600 hektár van belőle, és szívesen házasítják Grenache Blanc, Carignan Blanc (Mazuelo) fajtákkal.
Közepes savszerkezetű fajta, amely a relatíve hűvösebb hegyi területeken ideális. Jellemzően fiatalon fogyasztandó borokat készítenek belőle, annak ellenére, hogy jól ellenáll az oxidációnak. Éréssel komplex ízjegyeket vesz fel, ami miatt az egyik legfontosabb alkotóeleme a Cavaknak. Aromavilágára az enyhén zöldfűszeres, virágos, palackérésben gyümölcsös jegyek a jellemzőek. Idősebb ültetvényekről és jelentős terméskorlátozás mellett koncentrált borokat ad, ritkán barrique erjesztésben és/vagy érlelésben is kóstolható.
Alacsony savszerkezete átlagos esetben nem erre predesztinálja, de különösen Katalóniában ikonikus tételeit kóstolhatjuk sok éves évjáratokból (Egyik kedvencem Tomás Cusiné "Finca Racons - Macabeu Vinyes Velles", azaz öregtőkés tétele Costers del Segre borvidékről.)
Parellada
Katalónia egyik legfontosabb fehérszőlőfajtája, főként a Penedés, Conca de Barberá és Anoia régiókban elterjedt. Spanyolország más részein ritkán fordul elő, de előfordulhat Montsant és Costers del Segre területeken is, gyakran Martorell, Montonec vagy más helyi szinonimák alatt.
A Parellada eredetét a Katalóniai fennsíkokhoz kötik, ahol a magasabb tengerszint feletti magasság és a hűvösebb klíma elősegíti savainak megőrzését. A genetikai elemzések szerint őshonos katalán fajta, amely leginkább a Xarelźló és a Malvasía de Sitges fajtákkal mutat közeli rokonságot. Ugyan a Parellada pontos eredete nem teljesen tisztázott, egyes feltételezések szerint spontán szelekcióval alakult ki a középkorban a Katalán-fennsíkon. Más források lehetséges kapcsolatot említenek a ma már eltűnt Moneu blanc nevű fajtával.
A 20. században, a Cava térhódításával került igazán előtérbe: a három tradicionális cava-fajta egyike (Macabeu, Xarel lo és Parellada). A Cava világában elsősorban frissességet és aromás élénkséget ad a házasításnak. Gyakran kombinálják Macabeu-val, amely hozza a szerkezetet, és Xarelźló-val, amely mélységet és ásványosságot ad a pezsgőnek. Ritkán önállóan palackozzák, de a natúrboros irányzat egyre több parellada monocépage bort hoz forgalomba.
2008-ban Spanyolországban kb. 11-12 ezer hektáron termesztették, ebből több mint 80%-a Katalóniában, különösen a középhegységi ültetvényeken, 500-800 méter magasság között. Alacsonyabb fekvésben ritkábban alkalmazzák, mert hajlamos a túlérettségre és savvesztésre.
A Parellada nagy fürtű, lazább szerkezetű, vékony héjú bogyókat nevel, amelyekből viszonylag alacsony alkoholú, világos, elegáns és friss savú bor készül. Savai finomak, de nem különösebben élénkek, ezért is fontos, hogy hűvösebb termőhelyről származzon. Magas terméshozam mellett könnyed, semleges karakterű alapborokat ad, alacsony alkohollal és visszafogott aromatikával.
Aromatikáját fehér virágok, zöldalma, enyhe citrus és néha fehérborsos jegyek jellemzik. A borok jellemzően frissítőek, de nem különösen hosszú lecsengésűek, elsősorban fiatalon fogyasztandók. Ugyanakkor idősebb tőkék és terméskorlátozás mellett képes komolyabb, strukturáltabb borokra is, különösen, ha fa- vagy amforás érleléssel kombinálják. Egyre több borász készít belőle fajtabort, például acélban érlelt, vibrálóan tiszta stílusban, vagy narancsboros irányban is kísérleteznek vele.
Jelen jegyzet írója sok esetben tapasztalt a helyi borászok által nem kedvelt szóval "petrolos" karaktert az érettebb pezsgőkben, ami a német rizlingekhez hasonló komplexitást kölcsönöz a tételeknek. A Segura Viudas borásza ezt a Parellada harmadlagos (palackban történő) érési jegyének azonosította.
Kiemelkedő termelők közé tartozik például a Raventós i Blanc (Silencis), a Torelló, valamint a Recaredo, aki időnként hordózott alapbort is készít belőle. Különösen izgalmas tételeket találunk a Costers del Segre magasabban fekvő dűlőiből, ahol az elegáns savak és a hosszabb érlelés révén a Parellada új, mélyebb arcát mutatja.
Xarello
A Katalónia egyik legfontosabb őshonos fehérszőlőfajtája, különösen Penedes, Alella, Conca de Barberá és Costers del Segre régiókban elterjedt. A cava-házasítások egyik alappillére, de az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban palackozzák önálló fajtaborként is, különösen natúr és terroir-orientált borászatokban. Más régiókban, így Spanyolország többi részén csak szórványosan fordul elő, nemzetközi szinten gyakorlatilag ismeretlen. Nevének számos variánsa létezik (pl. Xarelo, Xarellźlo, Pansa Blanca - utóbbi főként Alellában használatos), de hivatalosan a katalán Xarelźlo az elfogadott megnevezés.
Eredetét Katalóniához, azon belül is Alt Penedes környékéhez kötik, ahol már a 14. században is említették. Genetikai vizsgálatok szerint az egyik szülője az andalúz eredetű Hebén, a másik pedig a nagyon ritka Brustiano Faux, amely nevével ellentétben nem azonos a korzikai vagy szardíniai Brustianóval.
DNS-alapú kutatások megerősítik, hogy a Xarello közeli rokon Macabeuval és Parelladával, de egyértelműen önálló genetikai vonal, ami alátámasztja őshonosságát. Emellett szoros kapcsolatot mutat más kevésbé ismert spanyol fajtákkal is, mint pl. a Mandó és a Gorgollasa.
2008-ban több mint 8000 hektáron termesztették, döntő többségében Katalóniában. Napjainkban ez a szám növekszik, főként a minőségi alapú újratelepítéseknek és a fajta reneszánszának köszönhetően, amit több csúcsborászat (pl. Gramona, Recaredo, Raventós i Blanc) is támogat.
A Xarelźlo vastag héjú, közepes méretű bogyókat nevel, magas cukorfelhalmozásra és kiegyensúlyozott savtartalomra képes, emiatt ideális pezsgőalapbor, de komoly, testes fehérborok készítésére is alkalmas. Terméskorlátozás mellett rendkívül koncentrált, strukturált borokat ad, amelyek hosszú érlelési potenciállal bírnak.
Aromatikájában gyakran zöldalma, édeskömény, szalma, sós mandula, idővel pedig mézes, pörkölt, és ásványos jegyek is megjelenhetnek. A savtartalom élénk, de nem túlságosan hangsúlyos - inkább szélesen gördülő, strukturált érzetet ad, különösen fahordós vagy seprőn tartott érlelés esetén. A narancsboros kísérletekben is megállja a helyét, különösen, ha egészfürtösen dolgozzák fel.
A terroir-t jól tükrözi, különösen mészköves, pala- vagy gránittalajon. Érlelhetősége akár 10-15 év is lehet. A Xarelźlo borok élvezhetők fiatalon, friss gyümölcsös stílusban, de palackos érleléssel komplex, ásványos, sós karaktert vesznek fel. A Cava házasításban testet, gerincet és tartósságot ad a bornak - a Parellada frissességét és a Macabeu semlegesebb gyümölcsösségét egészíti ki.
Kiemelkedő termelői pl. Raventós i Blanc: "Xarelźlo de la Vinya del Noguer Alt"; Recaredo: "Turó d'en Mota" (egyik legikonikusabb Xarelźlo-alapú cava, akár 10+ év érleléssel); Gramona: "Enoteca"; Mas Candí: "QX" (négyféle érlelési technológiával készült Xarelźlo házasítás)
Garnacha blanca
Francia területen Grenache néven ismert számtalan mutációval rendelkező ősi család fehér tagja. (Lásd:
ITT)
A fehér változat nem egyszerű fajta. Jellemzően nagy testű, extrakt gazdag, oxidációra is hajlamos, magas alkohollal, akár maradékcukorral és alacsony savval. Emiatt Dél-Franciaországban édes házasításokban is gyakori. Különösen a Rhone-völgyben és a Roussillon régióban elterjedt. Itt gyakran házasítják más fajtákkal, mint a Roussanne, Marsanne vagy Viognier, komplexebb borokat eredményezve. A dél-franciaországi Grenache Blanc borok általában testesebbek, magasabb alkoholtartalommal és alacsonyabb savtartalommal rendelkeznek. Aromáikban gyakran felfedezhetők édeskömény, kapor, sárgadinnye és fehér nektarin jegyek. Ezek a borok hajlamosak az oxidációra, ezért fiatalon fogyasztva mutatják legjobb formájukat. Száraz borokban leginkább házasításként fordul elő magasabb savú fajtákkal.
Ezzel szemben Katalóniában, különösen a Priorat és Terra Alta borvidékeken, a Garnacha Blanca jelentős szerepet játszik a fehérborok készítésében. A szőlőültetvények gyakran meredek lejtőkön, pala talajon helyezkednek el, ami egyedi mineralitást kölcsönöz a boroknak. A magasabb hegyi kitettség okán a katalán Garnacha Blanca borok jellemzően közepes testűek, friss savakkal és gyümölcsös aromákat, mint például alma, körte és citrusféléket vonultatnak fel. Gyakran érlelés nélkül, acéltartályban készülnek, hogy megőrizzék frissességüket és gyümölcsös karakterüket. Például a Terra Alta borvidékről származó Garnacha Blanca borok tiszta, gyümölcsös profiljukról ismertek, míg Prioratban kifejezetten ásványosak.
Pedro Ximénez (Pedro Jimenez, PX)
A PX egy fehér héjú, ibériai szőlőfajta, amelyet elsősorban Spanyolországban, kisebb mértékben Portugáliában, valamint néhány más meleg éghajlatú termőhelyen (pl. Kanári-szigetek) termesztenek. A fajta leginkább a klasszikus édes borok, különösen a Sherry és a Malaga-stílusú borok alapanyagaként ismert, de az utóbbi években egyre több borász száraz, asztali stílusban is próbálkozik vele.
Származását tekintve a PX - legalábbis európai kontextusban - valószínűsíthetően Andalúziából ered, de genetikai rokonságot (szülő-gyermek kapcsolatot) mutat az ősi arab csemegeszőlő-fajtával, a Gibi-vel. Tekintettel Andalúzia évszázados mór megszállására, a fajta eredete Spanyolország és Észak-Afrika határzónájára tehető, így kialakulása két kontinens közös szőlőművelési örökségének része lehet.
Spanyolországban már az 1600-as évek elejéről is találunk róla írásos feljegyzéseket, ami megerősíti régi és elterjedt jelenlétét. Genetikailag több más ibériai fajtával is rokonságban áll: féltestvére az Alarije, míg spontán mutációjából származik a Corinto Bianco nevű magnélküli csemegeszőlő.
Portugáliában Perrum néven ismert, főként az Évora környéki (Alentejo) régióban, de itt mindössze kb. 350 hektáron terem. A Kanári-szigeteken is előfordul, ahol Verdello néven ismerik, de semmi köze nincs a portugál Verdelho, vagy az olasz - leginkább Umbriában elterjedt - Verdello fajtákhoz. A névegyezés megtévesztő, a genetikai azonosság kizárható.
A Pedro Ximénez nagy bogyójú, vékony héjú, és különösen érzékeny a rothadásra - ami ugyan kihívás a szőlőtermesztés során - de lehetővé teszi a botrytisesedést is, így természetes édességgel bíró borok készítéséhez különösen alkalmas. Különösen meleg, kontinentális éghajlaton (pl. Montilla-Moriles, Jerez, Malaga) mustja magas cukortartalmú, savtartalma viszont viszonylag alacsony, ami szintén az édes boros alkalmazásnak kedvez. Ezt kihasználva édes, oxidatív vagy erősített borok készítésére használják, amely stílusban világszerte ismert: például a szolérás, napon szárított PX sherryk, vagy a klasszikus Malaga borok formájában. Ezek az édesborok mazsolás, melaszos, datolyás, kávés és dohányos aromákat mutatnak, ízük rendkívül koncentrált, viszkozitásuk szinte likőrszerű.
Az elmúlt években azonban egyre több borász kezdte el felfedezni a fajta másik arcát, különösen a száraz, friss, asztali boros stílus irányában. Ezek a kísérletek főként hűvösebb termőhelyeken zajlanak - például Priorat, Costers del Segre vagy Mallorca magasabb fekvésű parcelláin -, ahol a PX meg tudja őrizni maradék savai frissességét, és ásványos, gyógynövényes, citrusos karakterekre is képes.
Ezek a száraz borok általában közepes testűek, jó texturális mélységgel, és gyakran seprőn érlelik őket, néha semleges fahordós vagy amforás iskolázással kiegészítve. Bár a fajta alapvetően nem magas savú, hűvösebb éghajlaton képes meglepően kiegyensúlyozott szerkezetet mutatni, különösen, ha az alkoholt nem engedik túl magasra szökni.
Kiemelkedő szárazboros termelői közül meg kell említeni Alvear borászatot (Montilla-Moriles); Equipo Navazos (innovatív PX-projektek Jerezben és azon túl); valamint Prioratból a Celler Comunica és a Terroir al Limit tételeit.
Escanyavella
Egy ősi katalán fehérszőlőfajta, amelyet elsősorban Priorat borvidékén találhatunk meg kis parcellákban. Neve katalánul szó szerint annyit jelent, hogy "öregasszonyfojtogató" - a beszámolók szerint onnan ered, hogy nyersen fogyasztva a bogyók húsa összehúzza a torkot, köhögésre ingerlő, fanyar hatást kelt a magas savtartalom és egyes fenolos anyagok miatt. Nevéből fakadóan sokáig lenézett, háttérbe szorult fajtaként kezelték, mára azonban újra a figyelem középpontjába került a ritka, őshonos katalán szőlőfajták megőrzésére irányuló törekvéseknek köszönhetően.
Az Escanyavella történelmi jelenléte elsősorban Priorat (különösen Gratallops, Porrera) és Montsant területén volt számottevő a filoxéravészt megelőző időszakban. A 20. század során a fajta szinte eltűnt, de néhány régi ültetvény túlélte a kihalást, ezek adják a mostani újratelepítési kísérletek genetikai alapját.
A szőlő közepes méretű, vastag héjú bogyókat nevel, amelyek későn érnek, és meglehetősen magas savtartalmúak. Ez különösen értékessé teszi a fajtát a klímaváltozás okozta savhiányos borok problémájára adott válaszként, különösen mediterrán területeken. A fajta jól bírja a száraz, köves, palás talajokat, és kiválóan alkalmazkodik a Priorat tipikus, magas fekvésű, llicorella talajú dűlőihez.
Sokáig feltételezték, hogy az Escanyavella azonos a spanyol Merseguera fajtával (Valencia környékén), mivel morfológiailag hasonló karaktereket mutat. A katalán INCAVI (Institut Catala de la Vinya i el Vi) által végzett DNS-vizsgálatok azonban megerősítették, hogy nem azonos egyik más ismert spanyol fehérszőlő-fajtával és jelenleg nincsenek igazolt közvetlen rokonai sem. Így genetikailag izolált, ősi katalán fajtának tekintik. Ez a felfedezés jelentősen megerősítette a fajta védelmére és újratelepítésére irányuló borvidéki kezdeményezéseket.
Az Escanyavella ma újra a figyelem középpontjába került, különösen termőhely-orientált, kis tételes borászatok körében. Szerepe elsősorban a borkészítési diverzitás növelése, a savgerinc biztosítása, és a klimatoleráns fajták bővítése szempontjából értékes. A natúrboros szcéna is felfedezte magának, mivel egyedi aromatikájával és friss, sallangmentes stílusával jól illeszkedik a minimális beavatkozású borkészítési filozófiába.
Aromatikájában friss citrusok (citrom, grapefruit), fehér húsú gyümölcsök (alma, körte), sós mandula és enyhén gyógynövényes, szikár karakterek jelennek meg. Borai általában alacsony alkoholúak, kifejezetten élénk savúak, szárazak, struktúrájuk néha "szálkásnak" is tűnhet. Ezért gyakran seprőn tartással, illetve érleléssel (beton, amfora vagy fa) lágyítják, hogy elegánsabb, hosszabb lecsengésű bort adjanak.
Jellemzően házasításokban találkozunk vele - többek között Garnacha Blanca, Pedro Ximénez vagy Macabeu mellett - de néhány borászat már önálló fajtaborként is palackozza, különösen natúrboros vagy biodinamikus portfóliókban.
Kiemelkedő termelője Cal Batllet, az egyik legismertebb borászat, amely foglalkozik az Escanyavella újraélesztésével Prioratban; Orto Vins: biodinamikus kísérleti tétel (Priorat).
Forcada
A Forcada egy ősi, szinte kihalt katalán fehér szőlőfajta, amelyet a Torres borászat fedezett fel újra és kezdett el újból termeszteni a Penedes borvidéken. A fajta nevét valószínűleg a Roca Forcada hegységről kapta, ahol eredetileg megtalálták.
A Miguel A. Torres által az 1980-as évek elején elindított projekt célja, hogy felfedezzék azokat a szőlőfajtákat, amelyek túlélték a filoxérajárványt, amely a 19. század végén pusztított az európai szőlőültetvényeken. A borászat célja az, hogy az elfeledett fajtákból egyedi, izgalmas borokat készítsenek. A klimatikus változások fényében azonban ezek a kis "borászati gyöngyszemek" a szárazsággal és a magas hőmérséklettel szembeni ellenálló képességükkel is kitűnnek. Az eddig feltárt több mint 50 fajta közül hat keltette fel a Torres borászat figyelmét. Ezek egyike a Forcada, amelyet a Penedes borvidéki területet szabályozó bizottság által jóváhagyást nyert, és amelyet két szőlőültetvényen telepítettek el Alt Penedesben, az Alts d'Ancosa alövezetben: Mas Palau, Santa Maria de Miralles településen, 550 méteres tengerszint feletti magasságban, és Les Escostes, La Llacunában, egy régi, teraszokkal és száraz kőfalakkal rendelkező szőlőültetvényen, amelyet 2020-ban újítottak fel, és amely a legmagasabb pontján 700 méter magasan fekszik.
A Forcada borok jellemzően élénk savtartalommal rendelkeznek, aromáikban pedig a zöldalma, citrom, valamint friss mandula jegyei dominálnak. A borok szerkezete feszes, vibráló, és gyakran mutatnak ásványos, sós karaktert, amely a terroir sajátosságait tükrözi.
A Torres borászat által készített "Varietat Recuperada No. 23 Forcada" egy nagyon korlátozott tétel, amelynek egyre több rajongója akad.
Malvasia de Sitges
A Malvasia de Sitges egy ősi katalán fehérszőlőfajta, amely nevét a Barcelona melletti tengerparti városról, Sitgesről kapta, ahol a fajta történelmileg meghatározó szerepet töltött be. Nevében a Malvasia család egyik tagja, ám genetikailag jól elkülöníthető más Malvasia nevű szőlőktől, a névegyezés inkább történelmi-kulturális, semmint genetikai eredetű.
DNS-vizsgálatok is megerősítették, hogy a Malvasia de Sitgest legközelebbi genetikai kapcsolatai az ibériai fajtákhoz kötik: a Mandó, Xarelźlo, Hebén, valamint a ritka Gorgollasa is távoli rokonként azonosítható. A fajta valóban egyedi genetikai profillal rendelkezik, így teljes joggal számít autochton katalán szőlőfajtának.
Sitges városában a 18.-19. században virágzott a kereskedelme, elsősorban édesbor formájában, amelyet a katalán arisztokrácián kívül az exportpiacok is kerestek. A 20. században - a filoxéra, az urbanizáció és az ízlések változásának hatására - szinte teljesen eltűnt, és csak néhány öregtőkés parcella maradt fenn a Hospital de Sant Joan Baptista de Sitges gondozásában.
A 2000-es évek elején indult meg a fajta újratelepítése és genetikai eredetének tisztázása, elsősorban Penedés, Garraf, valamint Conca de Barberá régiókban. Ma is ritkaságnak számít: 100 hektár alatti területen termesztik, de jelentős szerepet játszik a helyi szőlődiverzitás megőrzésében.
Közepes méretű, hengeres fürtöket hoz, a bogyók kerekdedek, vékony héjúak, és különösen aromásak. A fajta későn érő, de jól viseli a tengerparti meleg klímát és a magas páratartalmat, ami különösen alkalmassá teszi a botrytisesedésre és a késői szüretre is.
Viszonylag magas savtartalmú, ami jól ellensúlyozza a természetes cukortartalmát, és lehetővé teszi a friss, feszes borok készítését is - ellentétben sok más, aromatikus fajtával, amelyek savban gyengébbek.
Régebben elsősorban aromatikusan gazdag, klasszikusan édes bor készítésére használták, de az utóbbi években száraz, sőt pezsgő stílusokban is egyre nagyobb teret nyer. Az illat- és ízvilágában trópusi gyümölcsök (licsi, mangó, ananász), fehér virágok (akác, narancsvirág), gyakorta mézes, gyantás, enyhén gyógynövényes jegyek, valamint friss citrusok és sós, ásványos lecsengés jellemzi.
Kiemelkedően jól működik seprőn tartással, vagy akár részleges hordós érleléssel, de gyakran reduktív stílusban, acéltartályban készítik, hogy megőrizzék aromatikus intenzitását. A legjobbak akár 10-15 évig is érlelhetők, különösen az édes, oxidatív vagy botrytizált stílusú tételek.
A Malvasia de Sitges ma a katalán borkultúra egyik újrafelfedezett kincse. Nem csupán egy egzotikus fajtáról van szó, hanem történelmi jelentőségű örökségről, amely a tengeri kereskedelem, az édesboros hagyomány, és a helyi szőlődiverzitás találkozási pontja
VÖRÖS FAJTÁK
Garnacha (Grenache)
Az egyik legfontosabb helyi fajta a Garnacha, vagy nemzetközileg ismertebb francia nevén a Grenache. Pedig genetikai származása okán inkább a spanyol/katalán nevén kellene hívnunk.
Kifejezetten ősi fajtával van dolgunk, amelynek eredetéről létezik olyan - elsősorban olasz írók által publikált - elmélet is, amely szerint Szardíniáról származik. Ennek azonban ellentmond, hogy genetikai újnyomait nem tudták egyéb olasz fajtákban kimutatni. Sokkal valószínűbb, hogy Szardínia 1323-1720 közötti spanyol király uralma alatt vihették be oda a Carignan-al és a Graciano-val együtt.
Genetikai sokszínűsége és mutációinak gyakorisága okán eredetét Jancis Robinson (is) egyértelműen Spanyolországba teszi, hiszen a fajta Spanyolországban igen nagyfokú klón diverzifikációt mutat. DNS vizsgálatok rokoni kapcsolatot mutattak olyan ősi spanyol fajtákkal, mint az Alarije, Verdejo, Airen, stb.
A leginkább elterjedt a Garnacha Tinta (Grenache Noir), de szintén vörös a ritka G. Peluda. Míg a G. Roja (Gris) a szürkés bogyójú, a G. Blanca pedig a fehér klón. Genetikailag rokonságot mutat számos öreg spanyol fajtával, mint pl. az Alarije, Verdejo, vagy az Airen.
Mindezek mellet számtalan egyéb néven is előfordul a Mediterránumban. Portugáliában Abundante, La Macnha-ban Tinto Basto, Venetóban Tocai Rosso, Szardínián Cannonau.
(Kicsit bonyolítva a név eredettant pl. a Garnacha Tintorera nem a család tagja, ez az Alicante Bouschet zavaró névváltozata.)
Vörös fő fajtája a Garnacha Tinta (Grenache Noir) - amit tulajdonképpen mindenki csak simán Garnacha vagy Grenache néven hív - az egyik legelterjedtebb szőlőfajta. Ennek oka, hogy kifejezetten jó hőség és szárazságtűrő, ami a globális felmelegedés évtizedeiben fokozza jelentőségét. Franciaországban a Merlot után a második leggyakoribb a maga 95 ezer hektárjával. Spanyolországban az ültetvények kb. 7%-án, 76 ezer hektáron művelik. Ausztrália is ideális termővidék számára, ahol az 1960-as évekig meghatározó fajta volt a Syrah után. Később a Cabernet telepítések hatására veszített jelentőségéből, 2008-ban már alig több mint 2000 hektáron termett.
Meleg termőhelyeken tipikus összetevője a nemzetközi zsargonban elterjedt "GSM" (Grenache-Syrah-Moruvedre/Monastrel) alapú házasításoknak.
Cukorgyűjtő képessége okán borának alkohol tartalma jellemzően magas (akár 15% és felette), és maradék cukros változata is gyakori. Világos színű borokat ad finom édességgel, fűszeres, nagyon gyakran epres karakterrel. Jellemzően hajlik az oxidációra, ezért átlagos bora hosszabb tárolásra nem alkalmas. Következetes terméskorlátozás eredményeképpen, magasabb fekvésből azonban igen koncentrált, hosszú érlelésű borokat adhat. Prioratban, valamint a szintén spanyol Campo de Borja és Calatayud borvidékeken, továbbá a dél-Rhone völgyeinek öreg tőkés ültetvényeiről viszont fantasztikus potenciált és komplexitást, erősebb sav-tannin szerkezetet, gyakran sötétebb színt mutathat fel.
Fontos megemlítenünk, hogy Prioratban a Garnacha Peluda klón az elterjedtebb a legnagyobb borokban, amely a sima Garnacha Tinta-hoz képest, fenolos érettség mellett is lényegesen alacsonyabb cukrot gyűjt, így bora 13,5% alkohol felé ritkán megy. Mindezek mellet az apró és koncentrált bogyók komplexitása, és különösen savszerkezete lényegesen meghaladja az elterjedtebb változatét. Franciaországban a ?sima? Grenache Noir közel 95 ezer hektáron, addig a Peluda csak 433 hektáron termett 2008-ban. Ez az arány Spanyolországban 75 ezer és 903 hektár.
Carignena (Carignan)
Ősi, mediterrán kékszőlő fajta, amelynek pontos eredete régóta vitatott. Hagyományosan úgy tartják, hogy Spanyolország északkeleti részéből, konkrétan Aragónia régióból származik, ahol egy Carinena nevű város is található. Ez az elnevezésbeli egyezés arra utalhat, hogy a szőlőfajta innen eredhet. A fajta genetikai kapcsolatai más szőlőfajtákkal azonban még nem teljesen tisztázottak, így a genetikai kutatások még nem szolgáltattak egyértelmű bizonyítékot a fajta pontos származására.
A Merlot 20. századi térnyeréséig a leggyakoribb kékszőlő volt. Elterjedése okán számtalan szinonim néven ismerjük. Rioja-ban Mazuelo, Katalóniában Samsó (és semmi köze a francia Cinsaut/Cinasult-hoz), franciául Carignan, Olaszországban Carignano. Szardínián Bovale Grande néven is elterjedt.
Jancis Robinson írásában számtalan problémát vet fel a fajtával kapcsolatban. Még meleg éghajlaton is későn érik, gombás betegségekre még itt is érzékeny. Tanninszerkezete gyakran durva, és borában zavaró kesernyésség lehet jelen. Hogy mégis miért ültették pl. Franciaországban több mint 53 ezer hektáron? Egyértelműen a hozam miatt, hiszen képes akár 200Hl bort adni hektáronként, ami négyszer annyi, mint egy "tisztességes Cabernet Sauvignon" - írja Jancis. Tegyük hozzá, hogy a fajta rendkívül jól bírja a szélőségesen meleg klímát, nem véletlenül terjedt el Észak-Afrika francia gyarmatain is.
Népszerűsége az 1990-es évekre azonban lecsökkent, az ültetvények felét a népszerűbb Syrah, Grenache, Mourvedre, Cinsault és bizonyos mértékig Cabernet és Merlot váltotta fel. Ez adta a lökést a Carinena új arcának felfedezéséhez, amely az öreg tőkékre és a radikális terméskorlátozásra épít. A durva tannin szerkezet megzabolázása, az érett gyümölcsösség és a jó savkészlet, valamint a kiváló érlelési potenciál együttesen remek lehetőségeket tartogat. Nem véletlenül lett ikonikus tétel Prioratban pl. René Barbier Manyetes és Clos Mogador bora. Illetve az egyik leginkább a fajtának való apellációban a szardíniai Carignano del Sulcisban (pl. Santadi "Terre Brune", "Rocca Rubia") remek borok születnek.
Amit ma Carinena-nak (Carignan) hívunk az valójában a leggyakoribb változat, a Carinena Tinta (Carignan Noir). Ugyanis a fajta rendelkezik 2 színmutációval is. A C. Blanc a fehér bogyójú mutációja, amely kevésbé elterjedt, de frissebb, citrusosabb és ásványos karakterű borokat ad, alacsonyabb tannintartalommal, magas savtartalmának köszönhetően jól alkalmazható házasításokban is.
A Carinena Roja (C. Gris) ritka, rózsaszínes, szürkés bogyójú változat. A belőle készített borok lágyabbak, finomabb gyümölcsösséget mutatnak, és általában friss, ásványos jelleggel bírnak. Főként Franciaországban fordul elő, különösen Languedoc-Roussillon régiójában.
Monastrell (más néven Mataró vagy Mourvedre))
Az egyik legfontosabb ibériai kékszőlőfajta, amelynek termesztése főként Dél-Spanyolországra koncentrálódik, különösen a Murcia régióban (Jumilla, Yecla, Bullas) és Valencia térségében. Neve régiónként változik: Katalóniában és a francia Roussillonban gyakran Mataró néven ismert, míg Franciaország más részein (Langedoc, Rhone - Châteauneuf-du-Pape) Mourvedre a hivatalos elnevezése.
"Internacionális" szerepe ellenére a fajta spanyol eredetű. Eredetét a legtöbb ampelográfiai és genetikai forrás Valencia környékére, azon belül is Sagunto (régi nevén Murviedro) városához köti - innen ered a "Mourvedre" elnevezés is. A Mataró elnevezés a katalán tengerparti városról származik, de ott a fajta ma már alig található meg. DNS-vizsgálatok szerint a Monastrell nem áll közvetlen rokonságban a Garnachával vagy a Tempranillóval, de lehetséges, hogy egyik őse az elvándorolt Hebén, amely több spanyol fajta genetikai alapköve.
A 20. században erősen terjedt Észak-Afrikában és Dél-Franciaországban is, különösen Bandol (Provence) környékén, ahol hűvösebb mikroklímában, de hosszú tenyészidőszakkal lehet belőle kiváló érlelhető borokat készíteni.
Spanyolországban több mint 60.000 hektáron termesztik, ezzel az egyik legnagyobb területet lefedő kékszőlőfajta az országban. Jumilla régiója a Monastrell reneszánszának központja, ahol öreg tőkés, szárazműveléses, bokorművelésű ültetvényekről készülnek a koncentrált, hosszú életű borok.
A Monastrell meleg és száraz éghajlatot igényel, későn érő fajta, vastag héjú bogyókkal, így jól tűri a forróságot, a perzselő napot és az aszályt. A belőle készült borok mély színűek, magas alkohollal és tannintartalommal, karakteres, erőteljes testtel. A hűvösebb termőhelyeken (pl. tengerpart, magasfekvésű dűlők) finomabb savszerkezetet is képes megtartani.
Aromatikában jellemző a fekete szeder, aszalt szilva, fekete olívabogyó, füge, valamint földes, gyógynövényes és húsos jegyek. Hosszabb érlelés után bőr, szurok, szarvasgomba és fekete tea aromák is megjelenhetnek. Jól bírja a hordós érlelést - francia és amerikai tölggyel is dolgoznak vele, sőt a modern stílusban készült boroknál beton- és amforás érlelés is előfordul.
Házasításokban fontos szereplő: Franciaországban része a klasszikus GSM (Grenache-Syrah-Mourvedre) házasításoknak, míg Spanyolországban néha Tempranillóval vagy Garnachával társítják, de egyre gyakoribbak a 100% Monastrell tételek.
Kiemelkedő termelői: Casa Castillo: "Pie Franco" (prefiloxérás tőkékből, Jumilla); Juan Gil: öregtőkés, koncentrált stílus, nemzetközi elismeréssel; Enrique Mendoza: magas minőségű Monastrell Alicante térségéből; Pepe Mendoza Casa Agrícola: natúr, reduktív stílus, finom savak, mineralitással.
A Monastrell borok kiválóan párosíthatók grillezett húsokkal, fűszeres tapasokkal, vadhúsokkal, és kemény érlelt sajtokkal. Fiatalon karakteres, tüzes bor, de a komolyabb tételek 10-15 éves érlelést is elbírnak.
Sumoll
A Sumoll kékszőlő fajta Katalóniában őshonos, ma elsősorban a Penedes, Conca de Barberá és Pla de Bages régiókban termesztik, de újratelepítése folyamatban van más katalán borvidékeken is. A fajta kis mértékben megtalálható a Tarragona környéki és Balear-szigeteki ültetvényeken is. Franciaországban nem honosodott meg, viszont egyes genetikai rokonai jelen vannak Roussillon határvidékén.
Eredetét Katalóniába, azon belül is a Penedés régióba helyezik. A genetikai kutatások szerint szoros rokonságban áll több helyi őshonos fajtával, így például a Garró és a Mandó fajtákkal (utóbbit a Bierzo térségében Mandón néven ismerik), valamint a Forcallat-tal. DNS-analízisek alapján valószínűsíthető, hogy a Sumoll a Hebén (egy ősi andalúz szőlő) és egy eddig nem azonosított, valószínűleg kihalt fajta spontán kereszteződéséből jött létre - bár e kapcsolat nem olyan egyértelmű, mint pl. a Macabeu esetében. A Mallorcai Gorgollasa és a Sumoll között is kimutatható genetikai kapcsolat, ami a mediterrán szőlővándorlásokat tükrözheti.
A 20. század közepéig fontos szerepet játszott Katalóniában, különösen a háború utáni nagy volumenű, oxidatív stílusú vörösborok készítésénél. 1960 után visszaszorult, 2008-ra már csak alig 200 hektár maradt belőle. Az utóbbi években ez a szám lassan növekedni kezdett, a 2000-es évek után több helyi borászat kezdett foglalkozni újratelepítésével.
A Sumoll alapvetően vékony héjú, érzékeny bogyókat nevel, de jól alkalmazkodik a száraz, magas fekvésű termőhelyekhez, ahol vastag héjat és koncentrált beltartalmat fejleszt. Közepes alkohol- és savtartalom, határozott, de nem túlsúlyos tannin jellemzi. Savszerkezete inkább lágy, ezért fiatal, friss vörösborok és rozék készítésére alkalmas, de öregtőkés, kis hozamú ültetvényekről meglepően komplex, érlelhető borok is születhetnek.
Stílusában gyakran hasonlítják a Pinot Noirhoz vagy a Nebbiolóhoz, bár ezeknél rusztikusabb karakterű. Aromaprofilját piros bogyós gyümölcsök (málna, vörös ribizli), gyógynövényes és földes jegyek, valamint idővel balzsamos, enyhén füstös és gombás tónusok jellemzik. Gyakori, hogy a borászok részben szén-dioxid macerációval vagy egész fürtös erjesztéssel dolgoznak vele, hogy megőrizzék frissességét.
Fehér változata, a Sumoll Blanc, szintén ritka, de néhány termelő kísérletezik vele natúr és narancsboros stílusban.
Ma a Sumoll főként organikus és biodinamikus borászatok kedvelt fajtája, akik a terroirt és a tradicionális fajtákat helyezik előtérbe. Egyes kiemelkedő tételek a Partida Creus "SM" vagy a Clos Lentiscus natúr borai, melyek újraértelmezik a fajta szerepét a modern katalán borászatban. Pepe Raventós az egyik legismertebb borász, aki a fajtával dolgozik. A Can Sumoi birtokon - amely a Montmell hegyek között, magasabb fekvésű területen található - készít Sumoll alapú vörösborokat és pét-nat stílusú habzóborokat is. A Raventós-család híres cava-készítő múltjából kiindulva Pepe új irányt vett: ő a terroir-vezérelt, minimális beavatkozású borok mellett kötelezte el magát. A Sumoll számára ideális, hűvösebb mikroklímájú területeken dolgozik, és a borok célja, hogy őszintén tükrözzék a fajta fanyar gyümölcsösségét és földes-ásványos karakterét, gyakran szűretlenül és derítetlenül palackozva.
Tempranillo (Tinto Fino, Tinto del Pais, Cencibe, Tinta de Toro)
Elterjedése alapvetően Spanyolország, azon belül is a La Rioja, Ribera del Duero, Navarra, Somontano, Toro, valamint La Mancha borvidékek adják fő termőterületeit. Otthonosan mozog az északi és belső-fennsíki klimatikus viszonyok között, így Katalóniában, különösen Costers del Segre és Penedes környékén is megtalálható. Kisebb mennyiségben termesztik Franciaországban (Languedoc-Roussillon), Tempranilla néven Argentínában, Tinta Rorizként pedig a portugál Douro és Dao borvidékeken vált meghatározóvá, ahol a Portói házasítások egyik alappillére. Mexikóban, Kaliforniában, sőt Ausztráliában is megjelent kisebb volumenben.
Spanyolországon belül a fajta számos klónváltozata ismert: Tinto Fino (Ribera del Duero), Tinto del País (Castilla y León), Cencibel (La Mancha), Tinta de Toro (Toro) és Ull de Llebre (Katalónia). A Tinta de Toro változatot sokan különálló fajtának tartják a hosszabb érési ideje és vastagabb héja miatt, de a genetikai különbségek nem teljesen egyértelműek - ez a kérdés a mai napig vitatott.
A Tempranillo vastag héjú, ellenálló és rövid tenyészidejű, azonos termőhelyen akár 2-3 héttel korábban is érik társainál (pl. Garnacha, Mencía). Innen ered neve is, a spanyol "temprano" (korai) szóból. Ez teszi lehetővé, hogy olyan hűvösebb, kontinentális klímájú borvidékeken is jól teljesítsen, mint a Rioja Alta, Ribera del Duero, vagy akár a Penedes felső régiói. Magas fekvésű dűlőkön különösen jól érzi magát, ahol a nappalok melege és az éjszakák hűvöse egyensúlyt teremt a savak és a fenolos érettség között.
Borászati potenciálja rendkívül széles skálán mozog: a friss, gyümölcsös, könnyed vörösboroktól kezdve a hordós érlelésű, mély struktúrájú, hosszú életű nagyborokig minden stílusban működik. Jól reagál a barrique (kis tölgyfahordós) érlelésre, sőt, a spanyol klasszifikációs rendszer (Crianza, Reserva, Gran Reserva) egyik alappillére épp az érlelhetősége. A legjobb példák akár 20-30 évig is fejlődnek palackban.
Illat- és ízvilága az érési szinttől, termőhelytől és borászati módszertől függően széles spektrumon mozog. A fiatalabb tételekben piros és fekete bogyós gyümölcsök (szilva, szeder, fekete ribizli, eper) dominálnak, sokszor lekváros, kompótos formában. Az érettebb borokban megjelennek a fűszeres jegyek (babérlevél, szegfűszeg, fahéj), valamint az érlelés során kialakuló animalitás (bőr, avar, húsos karakter), illetve a pörkölési aromák: kakaó, kávé, dohány, fekete csokoládé, vanília.
A fajta szerkezetileg gyakran közepes-magas testtel, mérsékelt savtartalommal, és jelentős, de jól integrálható tanninnal rendelkezik. Ezek alapján sokan a Pinot Noir-hoz hasonló finom aromatikáját, mások a Cabernet Sauvignon-ra emlékeztető robosztus szerkezetét emelik ki, de a Tempranillo valójában mindkettő jegyeit hordozza, különösen a nagy presztízsű borvidékeken (pl. Vega Sicilia, López de Heredia, La Rioja Alta).
Számos helyen, különösen Riojában és Ribera del Dueróban, olyan idős, akár 100?150 éves prefiloxéra ültetvények is léteznek, amelyek termése különösen koncentrált és mély karakterű bort ad.
A Tempranillo Spanyolország zászlóshajó fajtája, amely méltán vált világszinten ismertté: terroir-kifejező képessége, érlelhetősége, eleganciája és mélysége révén a nemzetközi fajták mellett is megállja a helyét, sőt, karakteressége miatt egyre többen keresik az új, tisztán tempranillo-alapú tételeket is.
Kiemelkedő termelők és tételek: Vega Sicilia: Único (Ribera del Duero); La Rioja Alta: 904 Gran Reserva; Teso La Monja: Alabaster (Toro); Artadi: Vina El Pisón (Álava); Telmo Rodríguez: Matallana; Bodegas Emilio Moro: Malleolus.
Trepat
Egy ősi katalán kékszőlőfajta, amelyet ma már alig 1 000 hektáron termesztenek, főként Conca de Barbera és Costers del Segre borvidékein. A 20. században háttérbe szorult, mivel alacsony színezőanyag- és tannintartalma nem illett a korábban preferált mélyszínű, testes vörösboros stílusba. Az utóbbi években azonban több borászat, köztük a Freixenet Csoport, komoly erőfeszítéseket tett a Trepat újrafelfedezésére, különösen rosé pezsgők és könnyed, elegáns vörösborok alapanyagaként.
A fajta elsősorban mészköves, agyagos talajokon érzi jól magát, de érzékeny a túl meszes rétegekre. Leginkább középhegységi dűlőkben, 400-600 méter magasságban található, ahol a hűvösebb klíma és a jelentős napi hőingás segíti savainak megőrzését.
Vékony héjú, közepes méretű bogyókat nevel, amelyekből viszonylag alacsony alkoholtartalmú, világos színű, elegáns és friss savú bor készül. Savai élénkek, de nem túlságosan hangsúlyosak - inkább szélesen gördülő, strukturált érzetet adnak. A borok jellemzően frissítőek, de nem különösen hosszú lecsengésűek - elsősorban fiatalon fogyasztandók. Ugyanakkor idősebb tőkék és terméskorlátozás mellett képes komolyabb, strukturáltabb borokra is.
Aromatikájában a hangsúly a piros bogyós gyümölcsökön van: eper, málna, vörös ribizli, néha cseresznye. Emellett gyakran megjelennek vadon termő gyógynövényes, erdőaljas, enyhén földes, vadhúsos jegyek, különösen az idősebb tőkékből származó borokban. A seprőn tartás vagy enyhe hordóhasználat fokozhatja a komplexitást anélkül, hogy elveszítené frissességét.
Ampelográfiai és genetikai kutatások szerint a Trepat egy ősi autochton katalán fajta, amely nincs közvetlen rokonságban a főbb spanyol kékszőlőkkel (pl. Tempranillo, Garnacha). Ugyanakkor DNS-vizsgálatok alapján lehetséges rokonságban áll több, mára már ritkává vált vagy eltűnt mediterrán fajtával, különösen a Pireneusok és Katalónia határvidékén. Genetikai kapcsolatot mutat a Garró és a Mandó (Mandón) nevű fajtákkal, de ezek nem közvetlen szülő-utód viszonyt jelentenek.
Egyes források szerint a Trepat a Hebén és egy ismeretlen szőlőfajta természetes kereszteződéséből származik. Ez a feltételezés azonban mindössze 20 DNS-marker vizsgálatán alapul, így további kutatások szükségesek a pontos genetikai eredet meghatározásához.
A Trepat ma a katalán vörösboros identitás egyik új szimbóluma, különösen a natúrboros, terroir-központú borászatok körében. A Conca de Barbera régió DO státusza alatt ma már több kiváló termelő kínál fajtabort is ebből az egykor kizárólag rosé borok számára tartott szőlőből. Emellett Cava Rosado készítésére is hivatalosan engedélyezett, ahol friss gyümölcsös aromatikája és savgerince jól érvényesül.
A Trepat nemcsak egy újra felfedezett ősi fajta, hanem a katalán borászat finomabb, savra és eleganciára építő irányzatának egyik kulcsszereplője - és minden esélye megvan rá, hogy nemzetközi figyelmet is kivívjon magának a következő években.
Kiemelkedő termelők: Carles Andreu: az egyik legismertebb Trepat-specialista a régióban; Clos Montblanc: tradicionális és modern stílusban egyaránt; Succés Vinícola: La Cuca de Llum; Portell: elegáns, szikár rosé és vörösborok; Josep Foraster: biodinamikus megközelítéssel készült érlelt tételek.
Samsó (Cinsault)
(Fontos megjegyzés: Spanyolországban és Katalóniában a "Samsó" névvel gyakran nem a Cinsault, hanem a Carinena / Carignan fajtát illetik. Ugyanakkor egyes borászatok - különösen francia határ mentén - a Cinsault-t is e néven jelölik. Ezért a névhasználat gyakran félrevezető. A névzavart folytatandó Olaszország Puglia tartományában "Ottavianello"; míg az USA-ban "Black Malvoisie", aminek semmi köze a Malvasia fajtacsaládhoz.
Spanyolországban kisebb területen található, főként Emporda, Priorat és Costers del Segre vidékén, ahol néha Samsó néven szerepel.
A Cinsault (ejtsd: szenszó) egy ősi dél-francia szőlőfajta, amelyet különösen Languedoc, Rhone-völgy, valamint Provence régiókban termesztenek. A fajta eredete pontosan nem dokumentált, de valószínűleg Languedoc-Roussillon területén alakult ki spontán szelekcióval.
Elterjedt Észak-Afrikában is - különösen Algériában, Marokkóban és Tunéziában, ahová a francia gyarmati időszak alatt került. Jó hőtűrő képessége és ellenálló képessége miatt választották másodszülőnek a Pinotage keresztezéséhez is Dél-Afrikában, ahol a Pinot Noir kényességét ellensúlyozandó keresztezte a Stellenboschi Egyetem 1925-ben.
A fajta strapabíró, bőtermő, vastag héjú, nagy fürtöket hoz, jól alkalmazkodik forró, száraz, mediterrán klímához, miközben viszonylag korán érik. Ennek köszönhetően Dél-Franciaországon kívül Izrael, Libanon, Ausztrália, USA (Kalifornia), valamint Dél-Afrika ültetvényein is jelen van.
A Cinsault borai világosabb színűek, aromatikusan élénkek és fűszeresek, viszonylag alacsonyabb alkoholtartalommal és lágy tanninokkal. E tulajdonságai miatt gyakran használják házasításra, - különösen olyan testesebb fajták mellé, mint a Grenache, Mourvedre vagy Syrah - mivel frissességet, illatot és eleganciát hoz a házasításba.
A Chateauneuf-du-Pape borokban például hivatalosan engedélyezett fajta, ahol bár mennyiségileg ritka, de stílusbeli jelentősége fontos. Dél-Franciaországban gyakori összetevője a rozéboroknak, különösen Provence rosé házasításainak, ahol gyümölcsössége és alacsony tannintartalma kedvez a lágy, könnyen fogyasztható stílusnak.
Aromatikájában gyakori a fekete cseresznye, eper, ribizli, valamint szárított fűszerek, levendula, fekete tea. Idővel enyhén földes, herbális, néha gyantás vagy ánizsos tónusok is megjelennek. A vörösboros verziók visszafogott tanninnal, lágy szerkezettel rendelkeznek, emiatt nem kimondottan érlelésre szánt borok - bár bizonyos dűlőszelektált, reduktív módon készített Cinsault tételek meglepő palackos potenciált mutatnak.
Mandó / Mandón
A Mandó egy ritka, ősi, ibériai vörösborszőlőfajta, amely főként Valencia tartomány nyugati részén, különösen Fontanars dels Alforins, Moixent és Requena-Utiel környékén maradt fenn, többnyire idős, vegyes telepítésű ültetvények részeként. Katalóniában is megtalálható néhány izolált parcellában, például a Costers del Segre, vagy Penedes magasabb fekvésű dűlőiben.
Az elmúlt évtizedekben szinte teljesen eltűnt, de ma újraélesztésének korszakát éli, különösen a terroir-központú, biodinamikus vagy natúrboros projektek keresik egyre tudatosabban. Ültetvényei ritkák, összterülete nem haladja meg az 50 hektárt, de egyre több borászati kísérlet bizonyítja újratelepítésének értelmét.
Eredete egyes korábbi források szerint kapcsolatban állhat a történelmileg dokumentált Moravia Agria vagy Moristel nevű fajtákkal is, de ezt genetikai kutatások cáfolták. Egyértelműen őshonos katalán és valenciai fajtákkal, például a Garró, a Sumoll, vagy a Forcallat fajtákkal van kapcsolata, amelyek együttesen képezik azt a mediterrán szőlőklasztert, amely az ibériai félsziget keleti részének történeti bázisát alkotja. A Mandó esetében a Hebén, mint szülőfajta is felmerült, de még nem igazolt, bár egyre több újabb kutatás is vizsgálja ezt a lehetőséget.
Közepes fürtű, vékony héjú, sötétkék bogyójú fajta, amely korán érő, de terméshozama alacsonyabb. Részben ez is magyarázza korábbi visszaszorulását. Ennek ellenére kiválóan alkalmazkodik a kontinentális-mediterrán határklímához, és különösen jól teljesít mészköves, agyagos talajokon, ahol a hűvösebb éjszakák segítik a savak megőrzését.
Borászati szempontból a Mandó világosabb színű, gyakran áttetsző rubin tónusú borokat ad, visszafogott tanninszerkezettel, de élénk savakkal. Szerkezete sokban hasonlít a Trepat, vagy akár a Pinot Noir fajtákéra, így a borászati feldolgozás során jól reagál egészfürtös erjesztésre, szén-dioxid macerációra, vagy épp seprőn tartásra. A borok közepes alkoholtartalmúak (12-13%), jól ihatók, és aromatikájuk a piros bogyós gyümölcsök (meggy, málna, csipkebogyó), szárított fűszerek, és olykor enyhén virágos, mentás jegyek köré épül.
Megfelelő hozamkorlátozással és fajtaszelektált feldolgozással meglepően komplex, érlelhető vörösborokat is adhat. Aromavilága visszafogottan földes és vadgyümölcsös, de sosem robusztus vagy túlzottan extrahált. Ezért is válik egyre népszerűbbé
Kiemelkedő termelői pl. Celler del Roure (Moixent, Valencia), aki a "Safrá" és "Parotet" cuvée-kben használja, különösen amforás érleléssel. Katalóniában a Heretat Mont-Rubí (Alt Penedes): natúr és reduktív Mandó tételek; valamint Lagravera (Costers del Segre) - biodinamikus Mandó újratelepítési projekt keretében készít borokat.
Nemzetközi fajták közül a Cabernet-ék, Merlot, és Syrah kifejezetten gyakoriak a filoxéra utáni újratelepítések miatt, de hűvösebb hegyi területeken szép Pinot-kat is találtunk.
Források:
- Jancis Robinson - Julia Harding - José Vouillamoz: Wine Grapes (Harper Collins Publishers 2012)
- Wikipédia; ChatGPT vázlatok
- https://borrajongo.blog.hu/2016/08/09/priorat_12_pontban
- https://www.decantalo.com
- borászatok saját web oldala
- https://www.decanter.com/features/alvaro-palacios-spanish-wanderer-246470/
- saját utazás Prioratban és Penedesben
- https://doqpriorat.org/en
- http://ethospriorat.com/ep/web/src/pages/llicorella/
- https://reskyt.com/en/tourism/qrfn/blog/the-legacy-of-ruiz-mateos/6630.html
- https://www.spanishwinelover.com/learn-379-a-guide-to-priorats-new-vineyard-classification
- Borrajango.hu
|
Fotógaléria: Katalán Cava és bortúra - 2012
|
|
Fotógaléria: Montsant és Priorat - 2025
|
|
Fotógaléria: Katalán Cava túra - 2025
|
